PécsONE

Kalandorszenvedély – Ágens Bikalon

„Énekesnőként indultam – mondja Ágens –, kortárs operaénekesnőként, operapunkként emlegettek a kritikákban.” Huszonhét éves korától énekel, az alternatív díva Meredith Monkkal is fellépett, szükségből volt háromszor igazgató, majd újságíró, ma színésznő és rendező. És író, darabokat és forgatókönyveket ír.

Ennyi mindent, hogy lehet csinálni?

Minden, amit csinálok egylényegű. Az, ami a legmélyén hajt engem, ugyanaz. Valamely humán, még a világra egyben tekintő megfelelés és szolgálat. Ugyan későn mertem felvállalni, hogy mire való vagyok, de amikor meg is értettem, onnantól kezdve a legteljesebb odaadással csinálom. Korán kelő vagyok. Ekkor szoktam írni, és hajnalban szinte maguktól jönnek a szövegek… A színpad pedig annyira a mindennapjaim részévé vált, hogy ha nincs fellépésem, komoly elvonási tüneteim jelentkeznek. Ez a világ, mint mindenkinél, egy gyökerű, csak többfelé nyílik. Egyébként ez minden alkotó életében így történik, egyik dolog megértése kitár egy újabb megértést, képességet. Egyik munkám nélkül sem tudnék létezni. Vagy mit tudom én! (nevet) Ma már tudom, hogy nem a produktum hierarchikus helye számít, hanem az, amiben valójában vagy, az, hogy mit csinálsz valójában. A produktum, a mű a világ megfelelési kényszeres elszámoltatása, amikor pályázni akarsz vagy valahová „bekerülni”. Egyébként lényegtelen. Megcsináltad, az a lényeg, hogy milyen köröket fut be, nem számít. Nem a te dolgod. Így értem. S fontos, hogy az igazság, az is, amit magunkról állítunk, több oldalról meg-közelíthető.

Ágens az Aqua toffana című kortárs Mozart-operában (MÜPA – PNSZ)

Hogyan lehet Magyarországon ennyire bizonytalan dologra feltenni az életet? Énekes, színész, író… Nagyon gazdag családba születtél, hogy megengedhetted ezt magadnak?

Dehogy. Nem is támogatott a családom, kivéve a huszonnégy éve velem közösen létező páromat és a gyermekemet. A lényemből fakadó állandó belső űzés, hajsza megkérdőjelezhetetlenül erre tette fel az életemet. Idegen nyelvű gyors- és gépíró közgazdasági középiskolába kellett járnom. Vas Pali, Vas Pali… ütemére ütöttem az írógépet. Iszonyat volt végig csinálni egy olyan minden ízében csak a művészetben hívő embernek, mint én. A közben megélt álmaim és fantáziám rántott ki a valóságból, s már akkor „világokat” terem-tett, megjegyzem, ott is. Nem volt gazdag a családom, sőt! Persze páros lábbal rúgtak ki a színművészetiről; nem csodálom, a felvételin akartam megváltoztatni a felvételi rendszert. Végül mozgóképelmélet szakon végeztem ott, előtte az ELTE tanárképző főiskolai karán tanultam. Semminek nem tekintettem azt, aki nem azzá lett, amivé kellett válnia, ha nem teljesítette ki a képességeit. Azóta már tudom, hogy ez másként működik… Hagyni kell, az ő története. Már nem bántok ezért embereket, csak küzdök értük. Amióta összekerültem a párommal, evidencia volt, hogy sosincs pénzünk, és mégis annyit mindig adott a sors, amiből megvoltunk. A tehetségembe vetett feltétlen bizalom adott erőt. Tudtam, hogy valahogy meg fogom csinálni… Ez egyébként a kalandorszenvedély. Azonnal fülig beleugrani bármibe, amiről azt érzem, hogy (oda)visz. Azonnali döntéshozó vagyok. Így lett házunk, a gyermekünk is így fogant, valamint bármely előadásom. A bikali munkám is… Amikor meg-történik, nem húzom a fejemre a paplant, nem burkolódzom be, lubickolok benne, persze, hiszen valami megtörtént, amire nagyon vágytam, de nem állok meg. Nézem, hova mehetek még abban, amiben vagyok.

Keserű íz nélkül mész tovább? Akkor is, amikor mindent otthagysz, mint négy éve?

Soha nem kesergek, keresem a megoldást. Persze nagyon ki tudok borulni, de tovább hajt a helyzet megfejtésének vágya. Például: eljöttem Pestről. Bikal egy 750 főt számláló falu. Az isten háta mögött. Télen szerdától vasárnapig itt vagyok, nyáron keddtől vasárnap reggelig. Van egy kis kuckóm itt, de Pesten él a családom. Nem véletlenül jöttem el. Amióta a művészeti életben majd’ minden meghajolt a politika előtt, azóta a saját környezetem, a független lét is ugyanúgy nyirbálta egymást, mint bárhol másutt. Bikalon sokkal nehezebben indult minden, mint ott, de itt sokkal szeretettelibb a közeg. S látod, itt az isten háta mögött mi minden terem…

Szóval volt egy alternatív, kőszínháztól távoli világ. Milyen ez? Kérdezem naivan: kísérletező, bohém…

Nem bohém, én az életemet tettem rá, ezért a kísérletező sem jó jelző. Engem a szerzői színház érdekelt, csak önmagam interpretációja izgatott. A megélt létnek és kérdéseknek valamilyen kommunikációs formába áttétele. Ennek az útja lehetett az ének, a színház vagy a képzőművészet, mint tér a színpadon, csodás alkotótársakkal. Nagyon jó volt ezt csinálni, de nehéz és kegyetlen is volt. Én azon kevesek közé tartoztam, aki kívül akart maradni a kőszínházi rendszeren, épp azért, amit az előbb mondtam. Az a forma és kifejezésmód, valamint gondolkodás, amit én képviselek, nem, vagy csak kivételes időkben alkalmas arra, hogy bejusson nagy rendszerekbe. Időnként megkívánták, hogy dolgozzunk együtt: így kerültem a Vígszínházba Rudolf Péter rendezésében A salemi boszorkányokba, Juronics Tamás hívott Szegedre, de dolgoztam a Nemzeti Színházban Szikora Jánossal, Alföldi Róberttel… Bekért a nagy rendszer, letapogattam, és örültem, mikor vége lett, mert nem az én világom volt. A Bárka színházban is megfordultam. Gergye Krisztiánnal az Édes szívem, ribanc vagy című előadással és nélküle is, a Jazznőkkel. Sosem voltam bohém, inkább szorongtam. Szorongtam a darabjaim létéért. De hittem abban, hogy szükség van az előadásaimra, valami van bennük, amit csak én tudok megmutatni, ez sokáig működött. Amikor már nem ez volt a levegőben, úgy döntöttem, nem hagyom tönkretenni az én világomat. Szerettem volna tovább csinálni a színházat. Nem vagyok kesergős, hát cselekedtem.

Nem keseregsz, hanem inkább egy korszakhatárról beszélsz. Hogy jött be az életedbe Bikal?

Ez abban az évben volt, amikor a függetlenek támogatását részben és késve fizették ki. Tartoztam, kölcsönt vettem fel, hogy tudjunk darabot készíteni. Nagyon szegények voltunk, ez nem mehetett így tovább. Interjúkat készítettem művészeti, kritikai és orvosi lapoknak, később egy keresztény lapnak. Jó élmény volt, csodás emberekkel hozott össze a sors. Prostituáltakkal, drogosokkal, komoly betegségekkel küzdőkkel, vad szubkultúrák képviselőivel, politikai szélsőséges csoportokkal készítettem interjúkat, olyanokkal, akikhez más újságíró nem szívesen tette be a lábát. Azonban ebből nem lehetett megélni. A bikali hirdetés ekkor jött. Animátorokat kerestek, színészeket. Sokáig gyötrődtem, mi legyen. Majd olyan erőssé vált a (ki) hívás fizikailag és szellemileg is, hogy mentem. Kb. egy év alatt találtam meg a választ, hogy miért vagyok itt. Négy év alatt, itteni segítséggel felépült a saját rendszerem. Tanítok, beavató-színházat tartok diákoknak: Amúgy Rómeó és Júlia-t, Szerelmi mesterképzőt diákoknak. Kurtizánképzőt, Úr-kurzust, Buja középkori estet a felnőtteknek. Időközben megtanultam gyerekeknek játszani, s nekik (is) írok darabokat. Ezt nem gondoltam volna.

Hogy fogadnak a gyerekek?

Most már imádnak. Már nem vagyok mufurc, mint régen. Rengeteget tanultam itt a színpadi létről! Mára megtanultam súlyozni, mi fontos, mi nem. Már tudom, hogy a kritika nem fontos, csak akkor, ha együttműködő. Nem fontos a művészeti hierarchia, nem fontos semmi azon felül, amiben valójában létezel. És persze azok, akik szeretnek, na, az fontos. Az eltöltött idők minősége, az is fontos. Fontos a teremtett környezeted, fontos az az emlék, amit létrehozol, fontos, hogy ott légy, amikor ott vagy, nyúlj utána annak, akinek kell és hagyd, akit hagyni kell. S a legfontosabb, hogy a dolgoddal foglalkozz, már amennyiben van dolgod. Nekem van. Ezeken túl: megtanultam ölelni – korábban nem tudtam. Megtanultam beszélni, improvizálni, stand upot csinálni, darabot írni. Megtanultam, hogy s mi-ként lehet útjára engedni azt az energiát és erőt, ami bennem lakik.

Melyik kultúrában találtad meg legkönnyebben a helyed?

A Hajas Tibor-, Marina Abrahomovic-féle vonalon. A test és a szellem végletekig való kizsigerelésében – csináltam én is ilyen előadásokat, a végletekig húztam a húrt. Nemrég halt meg Farkas Linda barátnőm, akit tűzzsonglőrnek tartanak, de ő tűzzel játszó művész volt. Nem hittem volna, hogy valaha is meggyújtanak rajtam egy ruhát. Neki igent mondtam. Mindennek a végletekig való feszítése, tágulása, majd befogadása érdekel. Itt, Bikalon pont ugyanezt csinálom, csak máshogy.

Hogyan máshogyan?

Megtanultam a szavakkal úgy bánni, hogy többszintes jelentésük legyen. Rásegítve egy gesztussal, metakommunikációval, iróniával. Egy könnyűnek látszó szövegből indulva a legmélyebb létélmény érje a nézőt. Ki merem mondani, hogy ezt már mesterfokon művelem. És egyébként is több értelmezési útja van mindennek. Ezt volt a legnehezebb megtanulnom.

Ez a közeg, ahol dolgozol, nem elsősorban az alternatív színházra nyitott közönségből áll.

Egy évem ment rá, hogy megtanuljam, mi a dolgom. Már a 260. előadáson vagyok túl a Buja középkori est ínyenceknek című darabommal. Ez a Kúrós versek című kötetemen alapul, egy mondatot kellett változtatnom rajta talán. Befogadtak, megszerettek. Folyamatosan olyan igazságszintet pedzegetek, ami izgalmat és érdeklődést gerjeszt.

Jelenet a Purcell piknolepszia című posztmodern operából (Millenáris Teátrum)

Miért kell iróniát használni, ha ma Magyarországon a szexualitásról beszélsz?

Mert mindenki hazudik mindenről. Akár a gyerekeknek is. Még mindig fura szinten adják át egymásnak az információt a szexusról. Vagy nem beszélnek róla, vagy úgy, hogy fontos elemek maradnak ki belőle. Még mindig szégyenérzet tapad sok mindenhez. Nem kezeljük a vágyakat, a hűséget, a kötést a maguk helyén. És a szerelmet sem. Én erről beszélek a darabjaimban a felnőtteknek és a gyerekeknek a Szerelmi mesterképzőben. A felnőttek hazudnak a gyerekeknek a szexusról.

Az őszinteségtől nem ijednek meg a gyerekek?

Dehogy! Hálásak érte! Nagyon féltem az első foglalkozásomtól. Csillogó szemmel körbeülnek, s ha igazat mondasz nekik, azonnal kinyílnak. Annyira hálásak, ha találnak valakit, aki hadova nélkül válaszol. A Csólyospáli Általános Iskola nyolcadikosai voltak az elsők, s olyan éles elmével, annyira tájékozottan, okosan kérdeztek, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Lenyűgöző volt a tanárnőjük is. Azonnal visszakapok mindent, s általában véve is a nézők felől árad felém az igazság, ha egymásra nyílunk.

Mi lett belőled? Csodabogár? Varázslónő?

Mindig is rituális színházat csináltam, ha erre utalsz. Maradjunk abban, színházi lény vagyok bármilyen formában.

Pécshez mi közöd van?

Sok szállal kötődöm Pécshez. Hogy mást ne mondjak, itt lakik Tresz Zsuzsa jelmez- és látványtervező. Amikor kezdő voltam, ő volt az egyetlen, aki segített, vitt magával mindenhová. A POSZT OFF programban sokat léptem fel. Gál Évával csinálom a Párizsban bemutatott Az idő fúriái előadásomat, valamint A vércirmost is, ami Pesten volt látható. Ő Pécsett tanít, színészként, táncosként is hatalmas energiákat tud megmozgatni, s Bikalon is alap a darabjaimban. Pelényi Margitot is imádom. Czakó Zsolt is pécsi, ő csinálta az első CD-m borítóját. Egy, a Tavaszi Fesztiválon rendezett darabom, Aqua toffana – kortárs Mozart-opera a pécsi színházba is eljutott. Szeretem Pécset, sok barátom él itt, sokszor énekeltem már a városban.

Balogh Robert

Ezeket olvasta már?