PécsONE

„Az ünnep lényege, hogy kizökkentsen a mindennapokból”

Dr. Stark András pszichiátert, a Bizalom Magán Pszichoterápiás Központ munkatársát, a Pécsi Izraelita Hitközség alelnökét, az Apolló moziban működő filmklub házigazdáját szinte mindenki ismeri. Feleségével, Verával a város emblematikus személyiségei, a művészetek szerelmesei. A pécsiségről, családról, a kultúra, a hagyományok tiszteletéről és az ünnepekről Fekete Valival beszélgettek.

(December kilencedikén érkezett a váratlan, megdöbbentő hír: elhunyt Dr. Stark András. Amilyen öröm volt vele és feleségével beszélgetni, olyan fájdalmas most a gondolat, hogy többé nem futunk össze a városban. A megjelent interjút ő már nem láthatta, bölcs szavai nekünk segítenek látni: az ünnep valódi értelmét világítják meg – a szerk.)

Fotó: Sasvári János

Pécs számotokra nem egyszerűen a lakóhelyetek, hanem ti magatok is a város részei vagytok, ahogy ez az egyik Művészetek Házában rendezett beszélgetés-sorozatban is kiderült. Mit jelent számotokra ez a pécsiség?

András: Mondhatom, a mi családunk szőlőtőke nélküli tüke család. Apám is, anyám is itt született Pécsett. Apám kereskedő családban született, apja is rőfös volt, anyám pedig vendéglátós családban nőtt fel, akiknek a 20-as 30-as években a belvárosban, az Irgalmasok utcája illetve a Perczel utca sarkán található patika helyén vendéglőjük volt. A vendéglátás tehát nagyon fontos része volt és maradt az életünknek. Nagyon erősen kötődött anyám is, apám is Pécshez. Apám a háború előtt kereskedősegéd volt, utána 1947-49 között viszont már saját üzlete lett, a Stark féle textil bolt. Anyám is ott dolgozott vele. Végre azt csinálhatta, amit szeretett, amihez értett és ráadásul a saját üzletében. Ezt aztán 49-ben államosították ugyan, de azt követően boltvezető lett és hamarosan a Hattyú Házban általa vezetett textilüzlet, a 15 számú ruházati bolt fogalommá vált. Talán nekem ezért is fontos a Pécshez való kötődés, mert mindenki, aki Pécsen minőségi, elegáns ruhát akart varratni, az apám neve fémjelezte textilüzletben vásárolt. Ismerték, becsülték apámat, aki mindig beszerezte a vásárlók számára a legjobb szöveteket, méterárukat. Ugyanígy anyámat a Centrum Áruház vevőszolgálatán, aki szintén intézménnyé vált a hiánykereskedelem időszakában. Ezért a Király utca, a Széchenyi tér a gyerekkorom színtere. A Nádor Kávéházban apáméknak törzsasztala volt, középiskolásként rendszeresen ebédeltem a Pannonia Pincében és az ebéd árából maradt mindig egy könyvre való, amit a Magyar Írók boltjában költöttem el. Nem is beszélve arról, hogy apám üzletével szemben volt egy lemezbolt, amelynek rendszeres vendége voltam, jazzlemezre vadászva. Ebben a városban mindent meg lehetett találni, amire szükségem volt és van a mai napig az otthonossághoz.

Vera, ha jól tudom, nem vagy pécsi, hogy kerültél Pécsre?

Vera: Körmendi vagyok. Ide jelentkeztem a főiskolára magyar-orosz szakra. Andrással másodéves koromban ismerkedtem meg. Ennek most már 49 éve. Én két évvel hamarabb végeztem, s bár szívesen visszamentem volna Körmendre dolgozni, de mivel Andrisnak még két éve vissza volt az egyetemen, itt maradtam. De különben is, ő soha nem költözött volna el a városból. Még Budapestre sem. Ő pécsi. És mellette én is pécsi lettem, és ezt nem bántam meg soha.

Miért szereted a várost?

Vera: De hiszen egy ilyen gyönyörű várost nem lehet nem szeretni! Itt mindenki jól érzi magát. Úgy tudom még Pestről is költöznek ide, mert Pécs élhető hely. Itt, ha kimegyek az utcára, ha akárcsak látásból, de ismerősök vesznek körül. Kicsit emlékeztet arra, mint Körmenden, ahol mindenki tudta, hogy én ki vagyok és én is mindenkiről tudtam.

A kultúra és a művészetek milyen szerepet játszanak az életetekben?

Vera: Első rangút. Állandóan olvasunk, Andris sokszor vezet könyvbemutató beszélgetéseket író barátainkkal, minden héten filmklubba járunk, színházba, néha koncertre. Ötven éve van színházbérletünk. Nekem először a főiskolás Ódry Bérlet volt, most pedig már negyven éve van premier bérletünk. Folyamatosan részesei vagyunk a pécsi kulturális életnek, látjuk, érzékeljük a változását, sajnos nem mindig pozitív értelemben. Magyar szakos révén nekem a kultúra és a művészetek az életem meghatározó részei.

És nálad honnan jött a művészetek iránti érdeklődés, és ennek ellenére miért mentél az orvosi egyetemre?

András: A szüleim mellett egész gyerekkoromat meghatározta a nagynéném, Böhm Márta, aki az Alkotmány utca iskolában tanítónő volt. Mivel nem volt gyereke, rengeteget foglalkozott velem. Az olvasás és a művészetek iránti szeretetem jelentős részét neki köszönhetem. Közben azt is belém nevelte, hogy nekem nagyon jó tanulónak és okosnak kell lennem, hogy elfogadjanak. Ezért aztán én nagyon okos gyerek szerettem volna lenni és minimum atomfizikus vagy űrfizikus. De ebből a Nagy Lajos Gimnáziumban hamar kiábrándultam. Ott volt önképzőkör, ahol ifjú Pákolitz Istvánnal, Csordás Gáborral, Pánics Gyurival és még néhány iskolatársammal, akik érdeklődtek az irodalom és a művészetek iránt, előadásokat tartottunk. Kialakult egy nagyon kreatív társaság. Ráadásul olyan tanáraink voltak, mint Szende Béláné, Kis Elemér, Bécsy Tamás, akik nem középiskolás fokon avattak be minket az igazi értékes művészetekbe. Akkor kezdett bennem tudatosulni, hogy nem reál pályára szeretnék menni, hanem a kultúra olyan területe érdekel, ami az emberrel, az önismerettel, pszichoanalízissel vagy filmmel foglalkozik. Eszembe sem jutott az orvosi egyetem. Filmrendező szerettem volna lenni, de 1966-ban nem indult a Színművészeti Főiskolán ilyen szak. Így aztán az orvosira jelentkeztem a szüleim nagy örömére, hiszen nem szerették volna, ha elkerülök Pécsről. Pedig én akkor még Budapestet emancipációs lehetőségnek tartottam, hogy túlféltett egykeként elszakadok végre a családtól és a felnőttek szabad életét élhetem. Már gimnazista koromban gyakran jártam Pestre. Antikvárius nagybátyám raktárában dúskáltam a betiltott könyvek között: Weöres Sándor Tűzkútjától a pszichoanalitikus irodalomig. Ez utóbbi indított el az orvosira. Ráadásul egy barátom összehozott Kézdi Balázs pszichiáterrel. A pszichiátria, abban a felfogásban, ahogy a Balázs megjelenítette számomra, sokkal komplexebb tudományt jelentett, amelyben a művészetek fontos szerepet játszanak a gyógyításban. Minden együtt volt, ami engem érdekelt: a tudomány, a pszichológia és a művészetek. Akkor tudtam, hogy ez lesz a hivatásom, ez az én helyem.

Azért a film, a filmek végig kísérik az életedet. És a filmklub amelynek sok-sok éve házigazdája vagy. Mióta is működik?

Most már negyven éve. A 70-es években kezdtem. Már egyetemista koromban vándormozival jártam például Siklósra és a Filmtudományi Intézetből vittük a 30-as, 40-es, 50-es évek klasszikus filmjeit. Akkor fogott meg engem a mozinak és a filmklubnak mint közösségi élménynek a léte és varázsa és azóta folyamatosan filmklubot vezetek.

A filmen kívül van egy másik szenvedély az életedben, az pedig a zene és különösen a dzsessz.

Anyámék családjának, akik több generáción keresztül a Munkácsy utcában laktak, volt zongorája. Amikor megörököltük a zongorát, a szüleim számára természetes volt, hogy zongorázzam, szolfézsre járjak. Ki nem állhattam egyiket sem. Utáltam gyakorolni. Viszont nálunk a cselédszobában albérlők laktak. Egyetemisták. Bagi Pista, Kemenes Zsolt, aki dobolt, Pista zongorázott a jogi egyetem dixieland zenekarában. Pista rávette a szüleimet, hogy a nem szeretett szolfézs és zongora helyett hagyjanak engem jazzt tanulni. Szigligeti Ferihez jártam ettől kezdve és ő megszerettette velem nemcsak a dzsesszt, de a zenét és az improvizációt is. Ez számtalan barátságnak lett alapja, később a Művészetek Házában dzsesszklubot szerveztem, oda is nagyon sok jazz rajongó és gyűjtő járt, ahol közösen hallgattuk gyűjtöttük, cseréltük a lemezeket, lemezritkaságokat, jazz-videókat. És ha a ritkán is ülök le zongorázni, a zene a szenvedélyem maradt.

(Közben Vera, aki időközben magunkra hagyott minket, aprósüteményekkel, gyümölcsökkel és kávéval megrakott tálcával tér vissza.)

Az életviteletek szempontjából a vallás mennyire meghatározó?Vera: Meghatározó, de elsősorban, mint hagyomány, nem annyira, mint mély hit, ezt én legalábbis nem mondanám magamról, hiszen olyan korban nőttem fel, amikor a vallás erősen háttérbe szorult. Igaz, apukám rendszeresen imádkozott, minden reggel imaszíjjal, de bennünk valamennyire azért háttérbe szorította az oktatás a vallást. De kötődünk a zsidósághoz, mert ez is számunkra értékes hagyomány, örökség, tradíció. Életünk kerete. Andrással is Purim, a sorsvetés ünnepe alkalmából a Hitközségben rendezett ünnepségen ismerkedtünk meg. A Hitközség az, amelyben a közösségért is dolgozhatunk. Ezért vállaltam szerepet a nőegyletben vagy a szociális bizottságban is, hogy segítsük az időseket, az anyagilag rászorulókat.  

 

András: A zsidóság elsősorban mint közösség és tradíció a meghatározó számunkra. Én itt Pécsen egyenesen beleszülettem a pécsi zsidó közösség életébe és ebben meghatározó volt Schweitzer József személye, akinek nagy szerepe volt a Holokauszt után tizedére fogyott gyülekezet újraélesztésében, amelyben gyerekként sok időt töltöttem. Apám alelnök volt ebben a Hitközségben, ezért természetes volt számomra, hogy amikor halála után néhány évvel felkértek engem ugyanerre a tisztségre, örömmel vállaltam. Vera életében pedig maroknyi, tízegynéhány ember közösségét jelentette Körmenden, akik visszajöttek a második világháború után, és akik együtt, mintegy családi körben tartották meg az összes ünnepet.

A hitközségek a Holokauszt után alapvetően családpótló intézményekként funkcionáltak, mert elemivé fogyatkoztak a régi, hagyományos nagy családok. Én nagyszüleimet veszítettem el, illetve soha nem ismerhettem őket. Ezt pótolni hivatott a közösség és ebben volt a szellemi összetartó erő. Amikor mi összetalálkoztunk Verával, épp a Hitközségben, hatalmas élmény volt, hogy bár egymástól távol nőttünk fel, de hasonló élmények, érzések, kérdések határoztak meg egykeként minket és ez egy igazi egymásra találást jelentett.

A rabbi, Schweitzer József személye meghatározó volt abban, hogy számomra a zsidóság nem csak mint vallás, hanem sokkal gazdagabban, mint kultúra és hagyomány jelenik meg. Ő nem a vallást akarta nekünk sulykolni az akkori ideológiák által terhelt légkörben, hanem a tradíciót, a zsidósághoz kapcsolódó történelmet és kultúrát igyekezett átadni és segített megtalálni a választ kamaszkorom meghatározó kérdéseire.

Az ünnepek a zsidóságban a közösséghez kötődnek. De mit jelentenek az ünnepek ma a társadalomban? Mit a karácsony szerepe?

A karácsony mélyen beépült ebbe a kultúrába, még akkor is, ha a meghatározó kellékei, például a karácsonyfa nem olyan ősrégiek, hanem csak 250-300 évesek. Mégis a karácsony fogalma összeforrott a családdal, a család együttlétével, a szeretettel. Ebből fakadnak a nehézségek is.

Milyen nehézségek?

Amikor szinte „kötelező” program szeretni egymást, az felszínre hozza azokat a mélyben egész évben felgyülemlő haragot, indulatot, ki nem mondott problémákat, sérelmeket, amik akárcsak egy szikrától is lángra lobbannak. Ehhez az is hozzájárul, hogy szinte mindenki fáradtan esik bele az ünneplésbe. Ahhoz az életritmusunk nem kedvez, hogy egész évben készüljünk a karácsonyra, vásárolva ajándékokat, hogy valóban örömet szerezzünk szeretteinknek. Hanem erős társadalmi elvárás, társas és kereskedelmi nyomás, hogy letudott feladatként, december második-harmadik vasárnapján óriási tömegben, kampányszerűen, muszájból lebonyolított vásárlásdömpingben szerezzünk be minden kelléket, ajándékot, ételt, aminek a keserve, feszültsége miatt sokkal kevesebb benne az öröm, mint lehetne.

És a felhalmozódott feszültségek rendszerint akkor robbannak ki, amikor leülünk a vacsorához, vagy díszítjük a karácsonyfát. Valójában banális apróságokon pattannak ki olyan konfliktusok, amelyeket egész évben magunkban hordozunk, soha nem beszélünk meg. És akkor amikor azt várjuk, hogy kifejezhessük és megkapjuk a szeretet gesztusait, már tudjuk előre, hogy csalódni fogunk az ajándékokban, hogy valaki nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, hogy nem kapunk egymástól kellő odafigyelést és szeretetet.

Hogy lehetne ezt jól csinálni?

Nem kényszerfeladatként. És nem ahelyett próbáljuk meg ezt az ünnepet ünneppé tenni, hogy egész éveben nincs időnk egymásra figyelni. Mert folyamatosan kell időt szánni azokra a szeretteinkre, akikkel együtt szeretnénk az ünnepeket tölteni. A meglepetés, az öröm, amit másik titkos vágyának a teljesítése jelent, a figyelemből fakad és csak így lehet sikeres. Igazán akkor tudunk egymásnak örömet szerezni, ha készülünk az ajándékozásra, ha időt fordítunk arra, hogy a másiknak valami ötletes apró figyelmességgel kedveskedjünk. Nem a pénzbeli érték, hanem a ráfordított idő és a személyre szóló figyelem teszi igazán értékessé az ajándékot. Ezzel tudnánk ezt az ünnepet igazán ünneppé tenni. Ilyenek lehetnek a magunk készítette ajándékok is. Az ünnepnek pont az a lényege, hogy kizökkentsen minket a mindennapok rutinjából és érzelemszegénységéből! Mert az ünnep más, meghittebb, mint a többi nap.

Az ünnepek, az év végi időszak nemcsak azoknak próbatétel, akiknek családjuk van, hanem azoknak talán még inkább, akik egyedül élnek. Milyen módon lehet számukra ezt az ünnepet elviselhetővé tenni?

Azok is egyedül vannak sokszor, akiknek van családjuk. Akiknek a gyerekei messze vannak, akik nem jönnek haza, vagy nem olyan a kapcsolat, hogy hazajöjjenek. Akkor mindenképpen jó, ha vannak barátok, akikkel együtt lehet lenni, karácsony másnapi ebédre meglehet hívni vagy akár csak meg lehet látogatni. Figyeljünk az egyedül lévőkre, hívjuk meg őket, kérdezzük meg, hogy szükségük van-e valamire. Fókuszáljunk a szeretetnek nem szavakban megnyilvánuló, hanem cselekvésekben testet öltő gesztusára.

A lelkisegély telefonszolgálatnak több dolga van ilyenkor?

A lelkisegély-szolgálat különös figyelmet szentel az ünnepek időszakának, hiszen az öngyilkosság-megelőzés ismereteiben benne van az ünnepeknek a kiemelt veszélyeztetettsége, különösen a karácsonyé, amikor sokan a szeretethiánnyal való szembesülés a fájdalmát élik meg. Az egyedüllét, a magány érzése felfokozott, amit még egy közösségben is át lehet élni. Ilyenkor egy olyan hang, akit fel lehet hívni és akivel lehet egy őszinte, bensőséges beszélgetést folytatni az anonimitás biztonságában, sokat segít. Mindenki éljen vele, aki úgy érzi, válsághelyzetben van, mert szüksége van segítségre!

A Hanuka gyakran egybeesik a karácsony időszakával. Gyerekkorotokban nektek mit jelentett ennek a két ünnepnek az egybeesése?

Talán nem véletlen, hiszen a két monoteista vallás egymásra épüléséből is fakadnak ezek az átfedések, párhuzamosságok. A karácsonyi gyertyák és a hanukai gyetyák… mindkettő a fény ünnepét jelenti.

Vera: Közvetlen szomszédunkban laktak unokatestvéremék, akik katolikus vallás szerint ünnepelték a karácsonyt. Nekem is minden alkalommal ott volt ajándék a fa alatt. Megtanultam tőlük a karácsonyi dalokat, együtt vacsorázott a két család. Otthon nem volt karácsonyfa.

András: Bár igazán asszimilálódott zsidó család vagyunk, de a hanukai gyertyák mellett nálunk sem volt karácsonyfa. Viszont a legjobb barátoméknál, akinek az édesanyja keresztény családból származott, mindig állítottak fát és engem is meghívtak gyertyagyújtásra. Ajándékot is kaptam, igaz nem a karácsonyfa alá, hanem például a zongorára. Tehát a meglepetés és az öröm számunkra is megvolt, csak egy kicsit másképp. „Hanukarácsonyként”.

Ti hogy készültök az ünnepekre?

Vera: Az évek során saját tradíciót alakítottunk ki. Nagyon szeretünk utazni, külföldön és belföldön egyaránt. Az utazásaink célpontját mindig közösen kiválasztjuk, gondosan, előre megtervezzük és mindketten dokumentáljuk. Számtalan fotóalbumunk tanúskodik erről. A karácsonyi időszakra is az utazáshoz kapcsolódó hagyományt alakítottuk ki a magunk számára. Most már több mint húsz éve valamelyik fürdőhelyen töltjük az ünnepeket. Kezdetben Siófokon, az utóbbi tíz évben pedig Zalakaroson általában barátok társaságában. Itt nincs más dolgunk csak úszni, olvasni, pihenni, finomakat enni, és a barátokkal tölteni az időt. Az igazi kikapcsolódás és pihenés jelenti számunkra a legnagyobb ajándékot.

András: Igen, a karácsonyi tülekedés és őrült rohanás időszakában kivonjuk magunkat az ünnepi bevásárlás sokszor egészen elviselhetetlen tömegéből. Helyette a csendet, az egymásra figyelést, a tartalmas közös időtöltést választjuk, együtt a kilencvenötödik évét betöltő anyámmal. Nekünk ez az ünnep.

Fekete Vali

Ezeket olvasta már?