PécsONE

„Számomra a család a feltétlen szeretet”

Beszélgetés Bérczi Zsófia vizuális művésszel, Ifj. Angster József unokájával.

Zsolnay, Hamerli, Angster. Nagy pécsi iparos dinasztiák. Családok, amelyek történetei megihlettek már írókat, filmeseket, ismerhetjük sokféle forrásból. Így amikor Bérczi Zsófiával beszélgettem, nem az érdekelt, hogyan lett Angster József orgonagyára a 20. század elejére Közép-Európában a legnagyobb, és hogyan lett minden az emlékezeté az államosítással, aminek tragédiáját éppen az ő nagypapájának vezetése alatt kellett megélnie a családnak, hanem az, hogy ő hogyan élte meg ezt a nagy családi miliőt. A Budapesten élő vizuális művész, a pécsi Angster-emlékmű tervezője az egykori családi házba invitált minket. Egy szép, nagy, polgári kertes házba a Surányi utcában.

Körbejárjuk előbb a helyiségeket. Zsófi mutogatja, hogy mi hogyan volt és közben már mesél is. Otthon van. Ha Pécsett jár, itt alszik.

Milyen emlékeid vannak ebből a házból?

Amíg én felnőttem, addig itt nem változott semmi. A bútorok is maradtak. 2008-tól lakatlan a ház. Azóta azért átrendezgettük kicsit, de megmaradt az a hangulata, amilyen volt. Nagy dolog, hogy ez a ház megmaradt negyvenkilencben. Épp akkora volt, hogy nem telepítették ki őket. Itt az volt a szerencse, hogy Nagyapó már felköltözött ide a Nagyanyóval (Zsófi nagymamájának édesapja, Zádor József építette a házat – a szerk.). Elvileg két-három generáció lakott itt, így őket nem bolygatták…

Fotó: Sasvári János
Fotó: Sasvári János

Azért is örülök, hogy idejöttünk, mert nekem nagyon fontos a kapcsolatom a nagyszülőkkel. Nagyon fiatal volt anyukám, Angster Erzsébet, amikor én születtem. Matematikusnak tanult az egyetemen, és úgy diplomázott, hogy én már megvoltam. Mivel nem volt lakás, itthagyott a nagymamáéknál, de amennyit csak tudott, jött látogatóba.

Ő a nagyszüleim, Angster József és Zádor Judit harmadik gyermeke. Összesen négyen voltak testvérek, a legidősebb Angster József, aki, amint lehetett, elhagyta az országot, és nem is jött vissza soha. A lehető legtávolabbra ment, Szamoára, ott élt sokáig, jelenleg pedig Új-Zélandon. A következő Judit, aki orgonaakusztikai kutatással foglalkozik, a harmadik édesanyám, és végül Márti nagynéném a negyedik.

Hogyan és mikor kezdett el egyáltalán érdekelni a családod története? Nagyapád sokat mesélt anno?

Nagyapó? Amikor visszajött a börtönből, teljesen bezárkózott, semmiről nem beszélt, és valahogy azzal lehetett feloldani, hogyha heccelődésekről mesélt. De anyuék mondták, hogy nekik nem is tudott igazán mesélni, hiszen téglagyári mérnök lett, miután kiengedték a börtönből, és éjt nappallá téve dolgozott, hogy megfeleljen a nyakába varrt munkásigazgatóknak. Szóval tíz-húsz évig nem nagyon beszélt az államosítás körüli dolgokról. Később, amikor gyerek voltam, kértem, hogy meséljen, milyen volt, mikor kicsi volt. Azt nagyon élvezte. Nevetgélt, mondta a vicceket, és az egészből soha nem az jött át, hogy velük milyen tragédia történt. Felnőttkoromban, amikor megírta a könyvét, azt olvasva valami megfogott. Aztán huszonegy-két éves koromban jött egy sugallat, mivel egyébként fotó szakon végeztem, hogy felvételeket, rögzített anyagokat kellene készítenem a nagyszüleimről. Nagyapám, miközben nem nagyon beszélt ezekről a dolgokról, szeretett szerepelni, a központban lenni, és nagyon jól is beszélt. Ezért szívesen mesélt nekem, mármint a kamerának. Sok háborús történet van felvéve, és sajnos viszonylag kevés az orgonagyárról.

A nappaliban még mindig itt a zongora…

A Nagyapóéknál mindenki zenélt, főleg zongorázott. Természetes volt ebben a családban, hogy mindenki zenélni tanult. Mi is. Anyu sokszor mondta, hogy gyakoroljunk. Én gitározni tanultam, édesanyám pedig hegedül az Óbudai Kamarazenekarban. Nagypapám, élete végéig, ameddig csak tudott, ideült, és naponta játszott fél órát, órát, meg járt le a dzsámiba orgonálni. Nagyon sokoldalú tehetség volt. A műegyetemen nagybőgőzött.

Szerteágazó, nagy család vagytok. Rengeteg unokatestvér, másod-unokatestvér. Mennyire tartjátok össze ilyen szinten a családot?

Angster Emil a dédapám. Az idősebb Angster Józsefnek volt hat gyereke, közülük Emil és Oszkár vitte tovább a gyárat, és mi Emil leszármazottai vagyunk. Neki kilenc gyermeke volt, köztük a nagyapám, a legidősebb. A családi összejövetelek, alkalmak szervezésében anyukámon nagyon sok múlik. Ő szervezte meg idén a családi találkozó mellett sok más programmal a gyár 150 éves fennállása és nagyapám születésének 100. évfordulója alkalmából, az ANGSTER 150 eseménysorozatot. De szervezett családi összejövetelt 2000-ben is, mikor még a kilencből öten éltek.

Mennyire fontos ez neked?

Mindig is fontos volt a család, de nem gondoltam, hogy ennyire, hogy ennyit foglalkozom majd a család történetével… Egyszer csak jött, hogy nem volt itt Pécsett Angster emlékmű. 2010-ben pályáztam egy Public Art pályázaton, annak keretében megszületett az első, még igen sérülékeny alkotás, és annak mintájára, a város támogatásával 2015-ben avattuk fel a Nyugati-Várfalsétányon, a már időtálló emlékművet.

A pécsi székesegyház orgonája

A 100-150. évforduló pedig az általam vezetett Élőkép Színház témájává vált. Idén mutattuk be az Angster re-generációk c. előadásunkat. Amikor az első emlékművet párommal és édesapjával készítettük, elmentem a manufaktúrába, és láttam, milyen aprólékos az a munka, amit ott végeznek. Az elmúlt tíz évben egyre nagyobb tiszteletet kezdtem érezni a mesterség iránt. Aztán a nagynéném még az a családból, aki az orgonaakusztikában küldetéstudattal kezdett kutatni, amivel valóban hatalmas boldogságot okozott Nagyapónak, hiszen újra foglalkozhatott az orgonával. És még Budavári Attila, a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra alapítója az, aki ennyire, családi hagyományok alapján kötődik a mesterséghez. Ő tizenkét évesen elhatározta, hogy orgonaépítő lesz. Neki hat felmenője dolgozott a gyárban.

Hogyan zajlott az élet ebben a házban, mondjuk egy ünnep alkalmával?

Változó volt, mert hol ez jött haza, hol az. De karácsonykor mindig összegyűltünk. Kivéve Jóska, Szamoáról. Meg Judit jött haza ritkábban Németországból. Ő megpályázott egy ösztöndíjat Stuttgartba, amikor én még tizenhét éves voltam, mert itthon nem tudta folytatni az orgonakutatást. Kiment az egész családjával, és azóta is ott élnek, bár volt, hogy karácsonyra ők is hazajöttek. És akkor így szépen eloszlottunk, hogy egyik szoba egyik család, másik szoba másik család, harmadik család. Jó volt az a nyüzsgés.

De nem a vallási liturgia játszotta a főszerepet. Ez a szocializmus nehéz ügy a vallásosság kérdése szempontjából. Klasszikus értelemben nem volt a családunk vallásos. Nagyapó még igen. Vele eljártam kézenfogva a templomba, de csak megálltunk hátul és hallgattuk a misét. A rituális részét elhagyta a korábbi meghurcoltatások miatt. Belül élte meg a vallásosságot. Na de a szocializmus ellenére azért karácsonykor nekünk, gyerekeknek, megmaradt az ünnep varázsa, titokzatossága, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat. Emlékszem, ott vártunk a szobában, és nem tudtam, hogy dédapó csenget. Aztán kinyílt az ajtó, és bejöttünk. Nagyon nagy élmény volt.

Karácsonyi dalokat énekeltetek közösen?

A lemezjátszóról szóltak a dalok, igaz, hogy németül. Ez is nagyon érdekes, a németség. Az ükapám német volt, harmincéves volt, mikor megtanult magyarul, és akkor magyarosodott a család. A nagyapám még nagyon jól tudott németül.

Inkább kottából, több szólamban énekeltünk, ha már együtt volt a család. Az est külön programja volt, hogy végigénekeltük a többszólamú karácsonyi daloskönyvet. Kis karácsonyi koncertek voltak igazából…

És a karácsonyi finomságok?

Szenteste mindig házi kalács volt kakaóval, másnap reggelire pedig kocsonya. A karácsonyi ebéd pedig a Nagyapó-féle zöldségleves volt. Nagyon ízletesen és jellegzetesen tudta elkészíteni. Nagyanyó, szegény huszonhat éves korától izomsorvadásban szenvedett. Nem volt annyira mozgékony, hogy nagy sütés-főzést tudott volna rendezni. Olyan dolgokat csinált, amiket egyszerűen el lehetett készíteni. Kedvencünk volt a smarni. Nagymamám végig ott állt mellette, és vakarászta, mi meg körülötte, mint a kis rigók kivettük a nagyobb darabokat.

Angster József és felesége

Fényképeket kezdünk nézegetni, a bélatelepi nyaralóban készült régi fotókat a ’60-as évekből.

Ez volt Nagyapó birodalma. Ő építette ezt a nyaralót. Rengeteget fotózott… Egyébként a természetben talált megnyugvást. Kertészkedett. Eperágyás… Barackfák.

Lemegyünk a pincébe is, ami akár egy külön lakrész is lehetne négy szobával. Helyiségről, helyiségre megyünk, de már csak néhány dolog van itt. Például rossz orgonasípok, amiket már Zsófi hozott ide. A bútorok többségét már kimentette. A saját lakásában folytatódik családi történetük.

Mit jelent számodra a család?

Számomra a család az a feltétlen szeretet, amit kaptam. Ami körülvett a nagyszülők meg a szülők részéről. De nem úgy, hogy ajnároztak volna, meg ölelgetés, puszilgatás. Hanem a szigorú nevelés és rend mellett, a változatlan, erős figyelem a másikra, ami nagy biztonságot ad az embernek egész életére.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?