PécsONE

„Mindent a vízilabdának köszönhetek”

Kétszintes házhoz érkezem. A kert felől a felső lakásba vezet a házigazda, Domenico DeBlasio, vízilabdás körökben csak Doma, a PVSK vízilabda szakosztályának vezetője. Itt él családjával: feleségével, Anett-tel és két fiával, az elsős Massimóval és az ovis Manolóval. Első kérdésünkre, hogy hol telepedjünk le, melyik a család kedvenc helye a lakásban, meglepő választ kapunk a két csemetétől: a fürdőszoba! Így aztán a „fürdőszobától” indult a beszélgetés.

D.: A gyerekek szeretnek a fürdőszobában lenni, mert szeretnek fürdeni.

A.: Ilyen vízicsibék.

D.: Három hónapos koruktól kezdve rendszeresen ott voltak, megvannak az uszodában, úgyhogy imádják a vizet. A fürdőszobában van egy fürdőkád meg egy zuhanyzó, és mindig megy a harc. Amikor éppen az egyik zuhanyozni akar, akkor biztos, hogy a másik is zuhanyozni akarna, és amikor az egyik a kádban van, akkor a másik is ott akar lenni. Közben meg ömlik a víz mindenhol.

A.: Mert a kádban is úsznak meg vízilabdáznak, meg ilyesmiket csinálnak.

Te is így ismerkedtél a vízilabdával?

D.: Nem, én hatéves koromtól teniszeztem. Nem is ment annyira rosszul, meg már versenyekre is jártam, csak nehezen tudtam feldolgozni a kudarcokat. Általában az volt a vége, hogy földhöz vágtam az ütőmet, berugdostam a hálóig. Akkor a szüleim mondták, nem biztos, hogy ez lesz a jó sport. Előtte korábban úsztam már, és apukám mondta, mi lenne, ha elmennék vízilabdázni…

…És az volt az egyezség, hogy mielőtt elkezdek vízilabdázni, egy évet versenyszerűen kell úsznom. Egy évet úsztam Lili néninél a Tásiban. Egy szezont leúsztam ott ’90-ben, aztán elkezdtem vízilabdázni ’91 elején. Tizenkét évesen. Viszonylag későn kezdtem ahhoz képest, hogy a gyerekek már hét-nyolc évesen rendszeresen járnak edzésre.

Édesapádnak akkor már volt köze a vízilabdához?

D.: Nem, nem. Ő úgy került oda, hogy az utánpótlás éveim alatt kint volt a mérkőzéseken. Meg ahol tudott, próbált segíteni. Volt olyan, hogy elvitt minket meccset játszani. Akkor alakult újjá a felnőttcsapat. Később, amikor a másodosztályban szerepeltünk, szóval amikor tényleg elkezdődött valami a vízilabda környékén, akkor kérték fel, hogy legyen szakosztály elnök. Most már lassan húsz éve ott van a csapat mellett.

Akkor nem Olaszországból hozott családi hagyomány a vízilabda.

D.: Nem. Ő kézilabdázott az egyetem alatt.

Apukád már itt született? Mi a DeBlasio család története?

D.: Igen, ő már itt született. Nagyszüleim valahogy a második világháború után, végén ismerkedtek meg. Nagypapám a háború zűrzavarában keveredett ide Olaszországból. Ő Nápoly mellől származik. Ahogy a németek vonultak vissza délről, ő úgy keveredett egyre északabbra, és egyszer csak itt volt Magyarországon, és megismerkedett a nagymamámmal. Aztán megszületett apukám. Utána nagyszüleim elváltak sajnos, de nagypapám még néhány évig itt élt Pécsen, aztán visszaköltözött Olaszországba, szóval mi már nem is nagyon tartottuk vele a kapcsolatot. Nagymamám újra férjhez ment, úgyhogy igazából nekem a második férje volt a nagypapám.

Hányan vagytok testvérek?

D.: Az én szüleim is elváltak. Apukám második házasságából született egy lánya, Roberta, úgyhogy ketten.

Azon kívül, hogy olasz neveket adtok a gyerekeknek, miben mutatkozik meg az olaszságotok?

A.: Szeretjük a tésztát.

D.: Az olasz állam automatikusan megadja az olasz állampolgárságot. A gyerekek is, meg én is kettős állampolgárok vagyunk. És persze járnak a gyerekek olaszórára. Manolo másfél, Massimo meg hároméves kora óta. Meg hát a családi élet is olaszos. A szomszédokat kéne megkérdezni… Eléggé hangosak vagyunk sokszor, és nem azért, mert veszekszünk egymással.

Te mikor tanultál meg olaszul? Amikor kint játszottál?

D.: Igen. Abban a három évben. Igazából a nyelvtant nem tanultam meg, hanem amíg kint éltem, addig amit felszedtem, azt tudom.

Melyik csapatokban játszottál?

D.: Imperiában, utána játszottam Arenzanóban meg Torinóban. Utána kezdődött itthon a csapatépítés. Akkor jöttek ide Tamásék. Ambrus Tamás és Petőváry Zsolt. Én Zsolttal együtt játszottam kint egy csapatban. Győzködtem őket, ha már úgyis hazajönnek, akkor miért nem ide, Pécsre, és próbálunk meg egy első osztályú csapatot csinálni. Úgyhogy, ha nem lett volna itt csapat, akkor én kint maradok, mert lett volna rá lehetőség. Csak nekem meg nagy álmom volt, hogy Pécsen játsszak első osztályú csapatban. Amikor elkezdtem a vízilabdát, és Harkányban a negyvenfokos medencében úsztuk az ’egyhosszokat’, akkor két vágyam volt, hogy mit szeretnék elérni a vízilabdában. Az egyik, hogy külföldön játsszak mint profi, a másik meg hogy egyszer a pécsi csapatban első osztályban szerepelhessek. Mind a kettő megadatott. Sőt, hogy most azt csinálhatom, amit csinálok, a vízilabdának köszönhetem, még azt is, hogy megismertem a feleségemet. Úgyhogy tényleg mindent a vízilabdának köszönhetek, ami körülvesz. Ezért is fontos számomra, hogy Pécsett legyen vízilabda, és ne csak felnőtt, hanem utánpótlás is. Illetve ami van, az folyamatosan fejlődjön.

A gyerekekre sportszakmai szemmel is nézel? Van feléjük bármiféle elvárásod?

D.: Nem. Nincs elvárás. Igazából az első és legfontosabb cél, illetve feladat, hogy meg kell tanulniuk úszni. Szabályosan, hiba nélkül le kell úszni kétezer métert. Mindig azt mondom, hogy nem azért kell megtanulni, mert jó dolog és remek sport.

Massimo: Azért, mert ha beleesel a vízbe, akkor tudj úszni.

D.: Pontosan. Azért, mert tényleg egy életmentő mozgásforma. Ha megtanul úszni, teljesen mindegy, milyen vízbe esik, fel fog jönni és levegőt vesz, és akkor már látják, hogy hol van. Az emberek nagy része, azért fullad meg, mert beesik a vízbe, és az első reakciója az, hogy levegőt akar venni. A tüdeje pedig megtelik vízzel és lesüllyed. Szóval nagyon fontos, hogy megtanuljanak nagyon jól úszni, de nem ragaszkodom ahhoz, hogy élsportolók legyenek, vagy mindenképpen a vízilabdát válasszák. Beleszülettek. De nem akarom rájuk erőltetni. Valamit sportolniuk kell, az biztos. De hogy mit szeretnének, arra lehetnek ötletek. Az amerikai foci volt a legutolsó, amit hallottam. Az mondjuk nem biztos, hogy össze fog jönni.

Te mint vízilabda szakosztályvezető, hogyan tudod menedzselni a családi dolgokat?

D.: A menedzselés a feleségem dolga. Anyukám ezen mindig mérgelődik is, amikor megkérdi, hogy hétvégén megyünk-e hozzá ebédelni, én meg mindig azt mondom, hogy nem tudom, kérdezze Anettet. Egyébként anyukám itt lakik alattunk. De ez így működik kezdettől fogva, hogy mindig azt csinálom, amit a feleségem beoszt hétvégi programot.

A.: Nekem viszonylag kötetlen a munkaidőm. Egyrészt hordozási tanácsadó vagyok, és megyek a családokhoz megtanítani ennek mikéntjeit, meg van a Hurcibaba egyesület, aminek az egyik főszervezője vagyok, ezenkívül speciális hasizomregeneráló tornát tartok anyukáknak.

Itt van egy hűtő, amit már régóta nézegetek. Tele gyerekrajzokkal, fényképekkel, a családi életetek fontosabb emlékeivel.

(Odamegyünk)

Manolo, neked melyik a kedvenced?

(A sajátjára bök.)

Itt egy Hosszú Katinka-idézet is.

A.: Azt anyukámtól kaptam. „Hagyd, hogy mindenki gondoljon, amit akar, te csak kövesd az utadat, és próbálj meg jobb lenni ma, mint tegnap voltál. A nap végén úgyis csak a családod és te számítasz.”Azért raktam ki, mert tetszik, meg az utolsó mondat sokszor segít a nehezebb napok végén. Mert olyankor tényleg csak az van, hogy hazajövünk és együtt vagyunk.

És hogy tud az egész család együtt lenni? Például a karácsonyi ünnepek alatt.

A.: Ez bonyolult. Az én szüleim is elváltak. Így nehéz beosztani. Évek óta van egy bevált szokás. A szenteste mindig nálunk van, idejön anyukám és Doma anyukája is. Amíg öcsémnek nem volt párja, addig ő is itt volt. 25-én apukámékhoz megyünk, aztán anyukámnál van vacsora, 26-án pedig a férjem apukájánál ebéd, és vacsora itt az anyukájánál.

D.: Egy jó Reszkessetek betörőket sem tudunk megnézni, mert szinte folyamatosan úton vagyunk.

Mi a menü?

A.: Itthon mindig halászlé. Aztán egy kis csipegetős szokott lenni. Kukoricasaláta, rántott halszelet, meg a fiúk szeretik a tengeri herkentyűket. Na meg a klasszikus mézeskalács, de azt már december elején elkezdjük. Jézuska hozza az ajándékot, és készítünk neki is valamit közösen.

Szenteste hozza?

D.: Szenteste, igen. Csak mindenhol akkor kapják meg, amikor megyünk.

A.: És mindenhol csak egy ajándék. Nem ajándékdömping… A készülődés meg délután úgy kezdődik, hogy Doma apukája elviszi a gyerekeket.

D.: A Széchenyi téren megnézik a „mindenki karácsonyfáját”, utána elmennek a Kórház térre a Ferences templomba, megnézik a betlehemet.

A.: Egy óra alatt kell felállítanunk a fát és előkészülnünk az estére.

D.: Ami általában nem szokott sikerülni. A vége most már két éve az, hogy hazaérnek, és még elmegyünk kutyát sétáltatni, és megnézzük, merre jár éppen a Jézuska, hol égnek már a karácsonyfákon a fények.

(Közben odajön Massimo is.)

Te mit szeretsz a karácsonyban, Massimo?

Massimo: Az ajándékokat.

Mit kértek idén?

Massimo: Én most egy kolosszeumot playmobilból, meg egy római hadsereget.

Manolo: Én pedig gladiátorokat.

És a Jézuska mindig elhozza, amit kértek?

Ketten egyszerre: Igen.

D.: Már ősztől elkezdjük, hogy le kell rajzolni, mit szeretnének kapni a Jézuskától. Kirakjuk az ablakba, és ott látja a Jézuska, hogy mik azok, amit szeretnének.

Nektek mi a fontos az ünnepek alatt?

D.: Fontos az, hogy megpróbálunk többet együtt lenni, mint hétköznapokon, a készülődés, ami jóval korábban elkezdődik a közös mézeskalácssütéssel, szinte már maga az ünnep. Advent minden vasárnapján gyertyát gyújtunk. Ebben az időszakban megpróbálunk kicsit lelassulni, megnyugodni.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?