PécsONE

„Mindenben az önkifejezést keresem”

Rendes Zoltán Pécsett született. A Nagy Lajos Gimnázium angol nyelvű osztályában, majd a JPTE-n és a UNC Chapel Hillen tanult. Szakmai pályafutását még egyetemistaként az Új Dunántúli Naplónál kezdte gyakornokként. Éveken át az induló RTL Klub tudósítója, szerkesztő-műsorvezetője. Először a Duna Tv, majd a TV2 kreatív vezetője, ill. marketingigazgatója volt, ezt a pozíciót az RTL-nél is betöltötte. Hat évvel ezelőtt végleg szakított a média világával és az üzleti életben start-up projektek fejlesztésével foglalkozott. Jelenleg több nemzetközi érdekeltségű vállalkozásban működik tulajdonosként, tanácsadóként. Óraadóként tanított az amerikai Knight Foundation közép-kelet-európai programjaiban. Kreatív írásért a brit Poets’ House, díszlettervért az Erasmus EuroMedia díját kapta, műsorai és dokumentumfilmjei Aranyszem- és Kamera Hungária-díjakat, az általa rendezett reklámok Promaxot hoztak neki, de startup és hi-tech innováció kategóriában is több nemzetközi elismerést tudhat magáénak, például a Deutsche Telekom Innovation Awardot. Internet of Things nagykövet, bokszol, könyvet ír és még nagy álmai vannak.

Zavarban vagyok, hogy hogyan lehetne bemutatni Téged… hiszen régóta ismerlek és ezalatt az idő alatt rengeteg mindent csináltál… Te hogyan definiálod magad?

Ezzel én is küzdök. De azt hiszem, úgy lehetne megfogalmazni, hogy minden, amit az életemben elkezdtem, a színpadtól, a zenén át a médiáig és az üzleti életig, arra szolgál, hogy kifejezzem magam. Egyszerre vagyok művész és üzletember, és mind a kettőben nagyon tudom használni a másik oldalamat.

Nézzük az elejétől… kezdődött ez az egész karriertörténet a színházzal és a ’90-es években a Pécsi Nemzeti Színház stúdiójával…

Még gyerekkoromban az elég korán kiderült rólam, hogy szeretem produkálni magam és, hogy jól kommunikálok. Nyilván élveztem a figyelmet is, nagyjából minden rendezvényen, ahol fel kellett lépni, ott szerepeltem. Volt gimnáziumban egy zenekarunk, amivel Pécsett és Budapesten is játszottunk. Aztán jött a Pécsi Nemzeti Színház, ahol bele kellett szokni a színházi munkamenetbe, egy fegyelmezett próbarendbe, éles feladatokba, közben Angliában is játszottam egy vidéki színházban angol nyelven, ami fantasztikus élmény volt. Ezek között volt élvezetes, kreatív és egyszerűen csak kötelező statisztaszerepek sora. Így aztán, bármilyen furcsán hangzik, nagyjából 18 éves koromra elegem is lett a színházból, de nem azért, mert nem szerettem, hanem mert bezárva éreztem magam ebbe a dobozba és nem tudtam, van-e még ebben több számomra.

Az érettségi után angol szakra jártál a PTE Bölcsészkarán…

Igen, de közben kezdetben gyakornok, majd külső munkatárs voltam a Dunántúli Naplónál és elvégeztem az Axel-Springer német újságíró iskoláját, aztán ösztöndíjjal az Egyesült Államokban folytattam tanulmányaimat az Észak-Karolinai Egyetemen.

Itt kezdődött a kalandod a média világával amelyben, később is mint igazi krízistudósító folyamatosan magasan tudtad tartani az adrenalin szintedet.

Igen, és meg kell mondjam hihetetlenül gyorsan ívelt felfelé a karrierem, azt hiszem egyszerűen azért mert a rendszerváltás utáni években az innovatív, dinamikus gondolkodásnak óriási keletje volt. Először a Dunántúli Naplónál kezdtem a kulturrovatban – nyilván az volt a legveszélytelenebb, majd hamarosan önálló rovatot vittem, illetve hétvégi magazint szerkesztettem. A karrierem egyik meghatározó állomása volt, A borban nemcsak igazság van című egy kolumnás oknyomozó cikkem, amelyben egy ugyancsak fiatal kollégámmal együtt sikerült a nagy borhamísítási ügyet lelepleznünk. Ettől kezdve olyan konferenciákon találtuk magunkat, ahol tapasztalt, nemzetközi hírű újságírók vitatkoztak az oknyomozó újságírásról, vagy az újságírás különféle szakmai kérdéseiről. Ez, és természetesen a nyelvtudás vezetett oda, hogy egyszerre csak egyre többet utaztam, különösen Brüsszelbe, és az EU-val kapcsolatos hírekről tudósítottam. Egyre jobban kezdtek vonzani a krízisek, ami aztán sokáig meghatározta az életemet és a munkastílusomat, talán tovább is mint kellett volna és amiből nagyon nehéz volt kiszállni. Nem az adrenalin vonzott (persze később az is), hanem az, hogy ott lehettem, ahol a dolgok történtek és hogy jól tudtam működni olyan helyzetekben, ahonnan mások hanyatt-homlok menekültek.

Emiatt fonódott össze az életed az RTL Klub induló csapatával, gyakorlatig attól kezdve, hogy haza jöttél Amerikából. Minek köszönhető ez a fényes ívű karrier?

Egyszerűen minden csak úgy történt. Az RTL akkori hírigazgatója már ismert az oknyomozó anyagok miatt és tudta, hogy különösen érdekelnek engem a keményebb témák, a krízishelyzetek. Alig értem haza Amerikából, amikor az Aranykéz utcai robbantás történt, amiről máris tudósítottam, majd azt vettem észre, hogy minden nap élő adásban jelentkeztem be vagy más anyagaim mentek az RTL-en és gyakran készítettem külföldre is tudósításokat.

A jugoszláviai NATO bombázások alatt te voltál az utolsó külföldi tudósító, akinek anyagát cenzúra nélkül sugározta a belgrádi tévé…

Igen, akkor már elfoglalták a tévé épületét a szerb erők és a lábamra ragasztva vittem be az adáskazettát. Hetek óta adtunk onnan, természetesen sokan ismertek, ennek köszönhetően tudtam leadni az anyagomat, úgy, hogy közben az épület már a fegyveresek ellenőrzése alatt állt.

Ez volt az utolsó szabad riport, mert utána mindenkinek be kellett jelentkezni a katonai sajtóközpontba, ahol már mindent akkreditációhoz kötöttek. Nagyon sok külföldi újságírót már kitoloncoltak, ezért hamarosan megkerestek a nemzetközi társaságok is, hogy adjak nekik anyagokat. Így hirtelen nemzetközi tudósító lettem több csatornánál vagyis egyszerre több kontinensre jelentkeztem be, teljesen más idősávokban a Sky NEWs-ra, a CNN-re és a BBC-re. 2-3 óránként volt egy élő bejelentkezésem, de pályám során tudósítottam törököknek, oroszoknak és természetesen a német RTL-nek is. Egy színes kavalkád lett az életem, ami tartott nyolc éven át…

Hol tanultad a műfajt? Milyen példák voltak a segítségedre?

A műfajt élesben tanultam, de persze volt fogalmam alapvető műfaji követelményekről és a különféle hírcsatornák műsorait is ismertem. Nem beszélve arról, hogy a mi generációnk Chrudinák Alajoson és a Panorámán nőtt fel. Mindig lenyűgözött az az elegancia, ahogy a legzűrösebb helyzetek kellős közepéről informálta a nézőket. Fontosnak tartottam én is, hogy elmondjam, ami az adott helyszínen történik, úgy ahogy én láttam és átéltem.

Nem steril tudósításokat készítettem, hanem az élményeimet osztottam meg a nézővel. Nyilván ez lehet öncélú is, ahogy ott dagonyázik a történelem ütőerében az ember, aztán megmondja esténként a „tutit”, de azt gondolom, hogy mindig tudtam, hogy én, mint tudósító csak annyira vagyok fontos a néző számára, hogy el tudja hinni, amit mondok. A sérüléseim, a kimerültségem, a lelkiállapotom nem érdekli, de nem is tartozik rá.

Igazán kemény krízishelyzetekben voltál a szerb háborúban, Afganisztánban, az Elefántcsont-parton, hogy csak néhányat említsek. Nem féltél?

De, mindenki fél.

Miért csináltad?

Az a kérdés, hogy a félelem mivé lesz benned. Én ezektől a helyzetektől csak több lettem. Sokat tanultam belőlük, olyan értékeket, mint például az élet végtelen szeretetét, amire nagyon kell vigyázni. Vagy hogy sokszor könnyebb hősnek lenni, mint életben maradni. Mostanság nem beszélek sokat ezekről, úgy tűnik, mintha 100 éve lett volna mindez.

Közben a tudósítások mellett kisfilmeket, dokumentumfilmeket is forgattál.

Mivel ez a munka mind fizikailag, mind lelkileg elég megterhelő volt, ezért mellette lehetőséget kaptam arra, hogy más, kreatív anyagokat is készítsek. Így adódott, hogy olyan témákról is forgathattam, ami engem érdekelt. Ilyen volt Az utolsó cserkész című sorozat, amely nagyon innovatívnak számított az akkori piacon.

A másik, műfaji szempontból is újszerűnek tekinthető filmem a Formalin és cseresznyevirág volt, amelyben egy senior úszóbajnok és egy korboncnokmester párhuzamos portréját mutattuk be haikukkal megtűzdelve.

De forgattam Afganisztánról épp úgy, mint nigériai halálos járványokról. Vagy Lugossy Béláról, aki nagy kedvencem, bemutatva az élettörténetét Lugojtól Hollywood-ig. Többször forgattam operettekről, a színház világáról vagy bemutattam a kor legismertebb bűvészét, Rodolfót, kevésbé ismert magánéleti aspektusból: feleségével szinte örök és múlhatatlan szerelem kötötte össze őket, egészen a mindkettőjük számára egyszerre bekövetkező halálig.

Kísérleteidet, pályafutásodat szakmai elismerések is kísérték…

Kisebb-nagyobb díjak beestek, de őszintén szólva azok nem érdekeltek. Kicsit zavarban is vagyok, ha végignézek a listán, mert hálátlanságnak tűnik, hogy mennyire hidegen hagynak, de egyszerűen nem ebben mérem a sikert.

Hogy lesz ebből az ízig-vérig médiaarcból üzletember?

Nem tartom magam médiaarcnak, biztos furán hangzik ez, de mindig is kívülállónak éreztem magam. Nagyon szerencsés vagyok, hogy a legjobb szakemberekkel építettünk a nulláról egy új üzletágat és egy szórakoztatási formát, amiben aztán én vezetőként mentem tovább: voltam kreatív igazgató, majd marketing igazgató mindkét nagy kereskedelmi TV-nél.

Azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb képesség ebben, az, hogy tudjunk dönteni. Az üzleti élet korábban is, de ma is sokszor nagyon döntésképtelen. Pedig nagyon sok múlhat egy-egy kellő pillanatban meghozott jó vagy akár rossz döntésen. Én a korábbi munkámból azt hiszem a döntési képességet kamatoztattam ebben leginkább, azt, hogy képes vagyok komplex helyzeteket is nagyon hamar összefüggéseiben átlátni. Éles helyzetekben, tudósítóként is a pillanat tört része alatt kell dönteni, tehát hozzászoktam.

Az éles médiajelenlét alatt ismert volt az arcod, olykor reklámokban is használták, nem hiányzik ez az ismertség?

Nem. A bulvártól mindig igyekeztem távol tartani magam. A televíziózás úgy önmagában nekem cél volt, nem pedig eszköz, hogy ismert legyek. Persze, a mai napig vannak, akik rákérdeznek a tv-s múltamra és ezek a pillanatok nagyon kedvesek tudnak lenni a számomra. Úgy érzem, hogy sokaknak ismeretlen ismerős vagyok.

De hat évvel ezelőtt, amikor a fiam született, elhatároztam, hogy új alapokra helyeztem az életem. Elsősorban neki van szüksége rám, ezért felelős vagyok mindazért, ami történik velem, ami körül vesz. Születése, a születés utáni pillanatai átértékeltek bennem sok mindent. Sokkal inkább a háttérben szeretek maradni. Az üzleti élet erre jó terep, persze az sem mindegy, hogy az ember az üzletben milyen ügyeket visz. Nekem nagyon fontos, hogy olyan céljaim legyenek, amik jobbá, élhetőbbé teszik – a fiam számára is – ezt a Földet. Ezért jelenleg is egy nemzetközi közösségi naperőműprogramot működtető cégben dolgozom, ahol sokak számára eddig elérhetetlen lehetőséget adunk arra, hogy védjék a természetet és pénzt keressenek a megújuló energiából. Nagyon érett, erős és kreatív csapat ez, élvezem minden pillanatát. Miközben próbálok sínre tenni két innovatív egészségügyi megoldást is.

Van szabadidőd?

Nem sok és az is nagyon be van osztva. Fontos szerepet játszik a boksz, a baráti, de éles küzdelmek. Megnyugtat és fókuszálttá tesz. Közben regényt írok, lassan haladok, de ez talán jobb is egy első regénynél. Visszavonultan élek, távol a hangos buliktól és a szabadidőm legnagyobb részét a kisfiammal töltöm, fantasztikus élmény apának lenni nap mint nap.

Mi akarsz még az élettől?

Szép szakmai karrier áll mögöttem, de valamikor a nagy rohanásban rájöttem, hogy az „emberi karrier” fontosabb. Vannak még vágyaim és álmaim jócskán. Két válás után nyilván nem tekintem magam sikeresnek a magánéletben, de szeretnék még családot. Álmom rengeteg van, vezetek egy hosszú listát folyamatosan a kevésbé vagy éppen jobban kidolgozott ötleteimről, álmaimról. Például, hogy rendezek egy nagyjátékfilmet, amihez írtunk is egy forgatókönyvet, létre szeretnék hozni egy teljesen új alapokon működő globális jótékonysági szervezetet, a még vadabb álmom, hogy felépítsek valahol vidéken, talán épp a Dél-Dunántúlon egy magyar bourbon whiskey lepárlót és ebből egy nemzetközileg elismert brandet.

Mit adott neked a pécsi egyetem ahhoz, hogy ilyen nagy ívű karriered legyen?

Elsősorban a nyitottságot és a lehetőségeket. Hogy hagyták, sok mindent kipróbáljak, az egyetemen és azon kívül is. Nem skatulyáztak be, hagyták, hogy járjam szabadon a saját utamat és megtaláljam azt az ösvényt, amely majd az enyém lehet, miközben egyszerre több mindent is kipróbálhattam.

Mit jelent számodra, ennyi utazás után a város?

Pécs a szülővárosom. Az otthonom. A családom. Ide jövök haza és mérhetetlenül élvezem azt a semmivel sem összehasonlítható atmoszférát, azt a bájos mesebeli miliőt, amiben itt lubickolhatok és amit igyekszem átadni a fiamnak is.

Fekete Vali

Ezeket olvasta már?