PécsONE

„A közvetlen találkozások szerepe felértékelődött”

Az ország patinás könyvkiadói csoportjának kreatív igazgatója Pécsett kezdte pályáját, itt kezdett publikálni és tanítani – a városhoz ma is több szállal kötődik. Dolgozott a főváros sajtófőnökeként, vezetett pr- és közvéleménykutató céget, majd visszatért az irodalomhoz: írók és festők szerelmi életéről, ismert és kevésbé ismert magyar emberek példaértékű történeteiből összeállított kötetei bestsellernek számítanak. Nyáry Krisztiánnal a munkahelyének is tekinthető Magvető Kávézóban a politikai kommunikáció kiüresedése és a könyvszakma változásai mellett elsősorban a kilencvenes évek Pécséről, az akkor születő bölcsészkar inspiráló, szabad légköréről beszélgettünk.

A szentesi drámatagozatos középiskolába jártál, végül mégis irodalom és művészettudomány szakra jelentkeztél. Hogy esett a választásod Pécsre?

Ha valaki tizennégy évesen kollégista lesz, nehezen tudja elképzelni utána, hogy újra a szüleivel éljen. Pestre jelentkezve ez nehezen lett volna elkerülhető. Debrecenbe, Szegedre nem akartam menni, Pécs volt a legszimpatikusabb.

Fotó: Bellai László

Milyenek voltak az első benyomásaid a rendszerváltáskori városról?

Volt ezeknek az éveknek egyfajta, vidéki nagyvárosokban is érzékelhető eufóriája: hogy itt még bármi lehet. Nyüzsgő város volt Pécs, a mai képéhez képest is. A Kossuth – ma Király – utca minden este tele volt. Megvoltak még a legendás Kádár-kori helyek, a Tavasz vagy a Jó szerencsét! kocsma a Budai vám környékén, ahol az első albérletem volt. Nagyon sok pesti volt, vasárnap este a vonaton elkezdődött a bulizás.

Péntekenként maradtál, vagy hazajártál?

A barátnőm először Miskolcra járt, aztán elment Belgiumba bébiszitternek. Tehát az elején még sokat utazgattam. Akkor gründolódott az egyetem, a tanárképzőből bölcsészkar lett, minden új volt mindenkinek. Horányi Özséb Amerikából visszatérve dékánként kipróbált mindent, amit ott felszívott. Még nem volt országosan elterjedt a kreditrendszer, de ő valami hasonlót kieszelt. Már 1990-ben internetezhettünk, Özséb nagyon komolyan vette, hogy erre a bölcsészeknek is szükségük van. Az első e-mail-címem még számokból állt, a @ sem létezett.

Kik voltak azok a tanáregyéniségek, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

Művészettudományból Somlyó Bálint és Kisbali László, aki azóta sajnos meghalt. Irodalom szakon Horváth Ivánt még pont elcsíptem, Bereményi Géza is tanított minket. Bécsy Tamás, Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Rohonyi Zoltán, Kálmán C. György, Kappanyos András – nagyon eltérő, de nagy hatású tanáregyéniségekkel találkozhattunk. Odorics Ferenc jut még eszembe, aki egy punk irodalomtörténész volt, mégis simán alkalmazták. Az interdiszciplinaritást is fontosnak tartotta a kar, bölcsészként Hámori József zseniális előadását hallgattuk a szem működéséről. Ez még az egyetemi tömegtermelés előtt volt. Tíz-tizenkét fős szemináriumok voltak, egy órán négyen-öten voltunk. Aki akart, tudott tanulni, aki meg akarta, meg tudta úszni.

Te melyik csoportba tartoztál?

Hol így, hol úgy. Ami érdekelt, azt megtanultam. A tesi is kötelező volt, a főiskolai időszakból örököltük, azt például próbáltuk megúszni.

Ekkor már bölcsészként, egyetemi emberként képzelted el a jövődet?

Harmad-negyedévben már igen. A dolgozataim jól szerepeltek a versenyeken, az írásaim itt-ott megjelentek, felkértek demonstrátornak. Látszott, hogy valami ezzel kapcsolatos pályám lesz. A XIX. század első felének poétikatörténetével foglalkoztam, költői kánonokkal, dél-dunántúli iskolák hatástörténetével.

A helyi irodalmár közösséggel kapcsolatba kerültél?

Nem volt nagyon szoros a kapcsolat, de azért bejártunk a Jelenkorba, a Nádor Szállóhoz. A kiadó és a szerkesztőség még lényegében ugyanaz volt, Csordás Gábor vezette mindkettőt. Az egyik sarokban Nádas Péter diktált, a másikban Csuhai Pista, aki akkor volt ifjú titán; talán Szederkényi Ervin is élt még. Fene tudja, mit kerestünk ott, de jól éreztük magunkat. Kiállításmegnyitókra jártunk. Kicsiny humánértelmiségi elitje volt Pécsnek, mindenki ismert szinte mindenkit.

Úgy tudom, az újságírással is kacérkodtál.

A Pécsi Szelet című összegyetemi újság főszerkesztője voltam. Több mint ötezer példányban jelent meg kéthetente, felelősségteljes dolog volt, menet közben tanultunk bele. Ebből nőtt ki a Pécsi Campus. Megalakult az első egyetemi színpad az Anna utcában, én is odakeveredtem – a Kispál és a Borz Pécsi szál topikjából készült darabban főszereplő voltam, egy Spielberghez hasonlító rendezőt alakítottam. Negyedévesként Szépliteratúrai Ajándék címmel folyóiratot alapítottunk, és a legendás kalózrádióban, a Szubjektívben is benne voltam oldalágon. Pécsről tudósítottam a Calypso Rádiót, teljesen outsiderként.

Fizettek ezért?

Valamit igen. Egyébként ahhoz képest, hogy egyetemista voltam, elképesztően jól éltem. Nyertem ilyen-olyan kutatói ösztöndíjat, voltam köztársasági ösztöndíjas. Volt pénz sörre…

Gondolom, költöztél is, a Budai vámtól egyre beljebb.

Igen, amikor már a barátnőm, a későbbi feleségem is odajárt. Volt albérletünk a Makárinál, nem volt ideális választás, az egész egyetem nálunk volt délutántól hajnalig. Laktunk a Kodály utcában, aztán a Széchenyi tér mellett is. Majd sokáig a Magaslati útnál – ez volt a legjobb –, a régi KISZ-lakótelepen, egy téglaépületben. Négyen béreltük, négyszáz méteres óriási tetőterasszal, tusolóval.

1996-tól a fővárosi polgármesteri hivatal sajtófőnöke voltál. Hogy talált meg ez a munka?

Tényleg minden érdekelt, a közélet is, másfelől addigra látszott az is, hogy egyetemi tanársegédnek lenni meglehetősen költséges hobbi. Amikor megkaptam az első fizetésemet, az a harmada volt annak, amit korábban ösztöndíjakból összeszedtem. De nem ezen múlt. Volt kollégám, Keszthelyi András kalandos úton a főpolgármesteri hivatalba került sajtófőnöknek, ő hívott. Mondtam neki, hogy ehhez egyáltalán nem értek, de megnyugtatott, hogy nem baj, mert ő se, viszont más se, szóval bele lehet tanulni. Egy darabig még tanítottam, minden héten fordult velem az InterCity. De a sajtófőnökséget már végképp nem lehetett összeegyeztetni a pécsi kötelezettségeimmel, ekkor költöztünk el a városból. De a barátaimhoz rendszeresen visszajárok, és az utóbbi években már szerzőként is kapok meghívást.

Megkedvelted a pr-kommunikációs világot?

1998-tól a főváros a hivatalos, megválasztott ellenzéki politika helyszíne volt. Ha külföldi politikus érkezett Magyarországra, eljött hozzánk is. Huszonévesként óriási élmény volt, hogy egyik nap Lech Walesa, a másik nap Václav Havel a vendégünk, harmadnap Nelson Mandela vagy Jimmy Carter. Később minden hazai párt megtanulta a politikai kommunikációt – de ki is üresítette, semmi más se volt már, csak kampány; öncélúvá vált a politika, és ez engem zavart. Ha Demszky indult volna 2010-ben, akkor se folytattam volna. Már mással akartam foglalkozni.

Többször elmondtad, hogy a magyar írók szerelmi életéről szóló Facebook-posztokat 2012-ben barátaid kedvéért kezdted el írni. Hogy fogadta az irodalmi nyilvánosság ezeket a köztes pozíciójú írásokat?

Alapvetően jól, bár volt néhány kritikusabb reakció is. Az irodalomtudomány vagy azt mondja, hogy ez nem tudomány, és nincs rá szükség, vagy respektálja, hogy az ilyen munkák révén popularizálva nem szakmai közönséghez is eljut az, amivel a tudósok foglalkoznak. Nem várt helyről jöttek megerősítések. György Péter például, akinél nem kell bölcsészebb bölcsész, pont e miatt kedvelte már a legelején.

2015-ben a Magvető és az Athenaeum Kiadó vezetője, majd a kiadócsoport kreatív igazgatója lettél. A hely, ahol beszélgetünk, a VII. kerületi bulinegyedben található Magvető Kávézó már ennek a munkának az eredménye?

A fő cél kezdettől ez volt: szorosabb kapcsolat az olvasóval. Ma már a könyvkiadás hatvan százalékban marketing. A közvetlen találkozások szerepe felértékelődött. Szerkesztett estek vannak, kortárs zenei, illetve vizuális környezetben. Magyarországon összesen hárommillió ember van, aki könyvet vesz a kezébe. Ezen belül maximum félmillió, aki igényes kortárs szépirodalmat. Ők jórészt Budapesten és az egyetemi városokban élnek, de törekszünk arra, hogy a kisvárosokban, falvakban élőkhöz is eljussunk. A legfontosabb, hogy az új generációkban is megtaláljuk az olvasót. És már most megtaláljuk, noha még nem piacképes. Sokat kell költeni a fiatal olvasó elérésére, de öt-tíz év múlva, amikor majd olvasóvá válik, megtérül ez a befektetés.

A Magvető legfőbb értéke a szerzői névsor – nyilatkoztad többször. Mennyire nehéz megtartani ma egy szerzőt?

Egyszerre vagyok szerző és könyvkiadó. Ha az író kap egy jobb ajánlatot, nem feltétlenül a honorárium tekintetében, megértem, hogy mérlegelnie kell. Ez nem árt, azt viszont veszélynek tartom, ha a kis könyvkiadók rákényszerülnek arra, hogy lehúzzák a rolót vagy beolvadjanak a nagyobba. Azzal, hogy a Jelenkor Kiadó beolvadt a Libribe, megszűnt egy műhely függetlensége, és újabb lépést tettünk a nyolcvanas évek kétszereplős szépirodalmi könyvpiaca felé. Nagyon jó lenne, ha az Osiris fennmaradna, ha a Kalligram is önállóan tudna működni, de a nagy kiadók önmérséklete nélkül ez nem megy: az ő szerzőiket nem illik elcsábítani. A minőséget a sokszereplős piac hatékonyabban szolgálja.

Bellai László

Ezeket olvasta már?