PécsONE

A próbán dől el

Bagossy László az Örkény színház társulatának tagja, rendező, egyetemi adjunktus. 1967-ben született Pécsett, a Nagy Lajos Gimnáziumban végzett, 1991-ben a Janus Pannonius Tudomány Egyetem irodalom-művészettudomány szakán szerzett diplomát, majd 1995-ben szerzett rendezői oklevelet a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol 2011-től egy színészosztályt vezetett, 2016 őszétől pedig a színházrendező osztály osztályvezető tanára.

A pécsi esztétika szak újszerű és szabad helynek számított a ’80-as évek végén. Te hogy élted meg?

Nem is esztétikának, hanem művészettudomány szaknak hívták, hogy ne kelljen a marxista–leninista tanszék égisze alá tartozni. Akkor még nem volt Európai Unió, Bologna-rendszer, hanem Pártbizottság volt meg KGST meg Varsói Szerződés. Bécsy Tamás professzor gründolta az egészet, elpusztíthatatlan energiával dolgozott érte, tartotta a hátát, ha kellett, és egy nagyszerű tanári kart hozott össze, többek között Kisbali Lászlóval, Somlyó Bálinttal és Tatár Györggyel. A környező tanszékekre is olyan tanárokhoz járhattunk át, mint Fülei-Szántó Endre, Szépe György vagy Pólos László. Emlékszem egy botrányos kiállításra az „esztéták” szervezésében, amin egyebek mellett egy földrészeket beszippantó vörös porszívó, meg egy bedugaszolt üres üveg szerepelt, alatta felirattal: „A kommunizmus utolsó lehelete”. Engem a negyedik évben vettek fel, és úgy rémlik, hogy rengeteget olvastunk: filozófiát, világ- és magyar irodalmat, logikát, nyelvészetet. Gondolkodni tanultunk. S bár akkoriban még irodalmárnak készültem, színházrendezőként is nagyon hasznosnak bizonyult ez az alapozás.

Pécsett, ha színházi családot kell felemlegetni, akkor egyértelmű, hogy a Bagossyak neve hangzik el először. Az egyetem mellett is rendeztél már?

Egy harmatos gimnáziumi kísérletet leszámítva egyáltalán nem. Hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem a Színművészeti rendezőszakára. Korábban kritikákat meg verseket írtam, irodalmárkörökben forgolódtam, és a Jelenkorba hordtam a műveimet, amit akkoriban Szederkényi Ervin irányított a régi, patinás szerkesztőségben, a Széchenyi téren. Olyan nívójú írók, költők pátyolgattak, mint Bertók László, Parti Nagy Lajos, Csorba Győző, Csordás Gábor, Pákolitz István. Nagy szerencsémnek tartom, hogy abban az időszakban nevelkedhettem Pécsen, amikor a magyar kultúrának meghatározó alkotói működtek itt: képzőművészek, táncosok, színházművészek, zenészek… Rengeteg impulzus ért. Akkor még nem volt POSZT, de a Pécsi Nyári Színház, ami apám vezetésével jött létre, hosszú éveken át nagyon gazdag programmal működött. Nyaranta ott sündörögtem a próbák és az előadások környékén.

Itt dőlt el, hogy belőled is színházrendező lesz?

Nem hiszem. Az a Színművészetin dőlt el, de ott sem azonnal. Eleinte ugyanis rengeteg nehézséggel szembesültem, sok tanulásra és gyakorlásra volt szükségem. Hiába érkeztem színházi családból, hamar kiderült, hogy sündörögni a színház körül egészen más, mint csinálni. Szerencsére nagyszerű osztályfőnököm volt Székely Gábor személyében.

Említetted, hogy zenéltél. Itt Pécsett?

Műkedvelő zenész voltam, bár néhány évig a Pécsi Zeneiskolában is tanultam gitározni. Később voltak időszakok, amikor naponta nyolc-tíz órát gyakoroltam. A gimnáziumban és a katonaság idején szólóban, duóban, trióban játszottam, főleg latinos muzsikát, Al Di Meola meg Paco de Lucia bűvöletében. Nem lettem muzsikus, ellenben büszke vagyok rá, hogy jelen lehettem egy nagyon tehetséges zenész, Lovasi András indulásakor, a Kispál és a Borz legelső koncertjén, a legendás Szenespincében.

Milyen volt?

Talán ha húszan néztük őket. Nem számítottunk semmi különösre: szakadt, olcsó szerelés, minimális fény, diavetítés. Tíz daluk volt összesen… és pusztítóan jók voltak. Teljesen ki voltunk ütve, azonnal meg kellett ismételniük a teljes repertoárt. A többi – ahogy mondani szokás – már történelem.

Milyen hasonló bomba élményed volt még itt, Pécsett vagy az egyetemen?

Nagy élmény volt gyerekként a Szabadtéri Színpadon végigkövetni a Máté passió próbafolyamatát. Nagyzenekar, Pécsi Balett, gyerekkórus, vegyes kórus, Baranya Táncegyüttes… Színészek, operisták… És hát maga Bach... Élőben ismerkedni meg egy ilyen muzsikával! Kinek lehet ennél nagyobb szerencséje?

Jelenet a Mesél a bécsi erdő c. előadásból

A Pécsi Nemzeti Színházban pályád kezdetén rendeztél. Mostanában miért nem?

Hívtak többször is, az öcsém rendszeresen dolgozik ott, de tanítok is Pesten, nem csak rendezek, így nem tudok elszakadni év közben hónapokra.

A Top dogs és a Kazimir sok díjat nyert a POSZT-on. Talán ez is bizonyítja, hogy a mai magyar rendezői gárdából a TOP 10-ben ott vagy.

Nem hiszem, hogy ez bármit bizonyítana. A művészetben minden verseny és rangsor nagyon viszonylagos. Szerintem a POSZT-on sincs értelme versenyezni. És minél erősebb a válogatás, annál kevesebb értelme van „győztest” hirdetni. A TOP 10 gondolata is csak játékos fikció. A TOP 10 minden bizonnyal folyton változik. Ha ilyesmire gondolok egyáltalán, akkor azt érzem, hogy van legalább fél tucat rendezőkollégám, akiket mindenkinél jobbnak tartok, és jobban tisztelek. Bennük olyan tehetség, szenvedély és elhivatottság van egyszerre jelen, amivel én sohasem rendelkeztem. Hozzájuk képest én a B kategóriát képviselem. De a B kategória is erős mezőny, így aztán egyáltalán nem érzem magam rossz társaságban.

A családotokra mennyire jellemző a tépelődés? Mennyire vagy elégedett a munkáddal?

A többiek nevében nem szívesen nyilatkoznék. Rám biztosan nem jellemző az elégedettség. A magánélet és a szakma sohasem volt képes összefonódni bennem. Vannak, akik szerint ez előny. Én azokat látom a legboldogabbaknak, akik fel tudnak oldódni a munkájukban, és a csinálás folyamata sokkal több örömet jelent számukra, mint a végeredmény.

Ödön von Horváth darabjait nem először vitted színre (a Mesél a bécsi erdő a 2017-es POSZT legjobb előadása lett és még három másik díjat is elhozott a fesztiválról). Ennyire fontos drámaíró ő számodra?

Az egyik kedvencem. Négyszer is rendeztem a műveit: kétszer az Örkényben, egyszer Stuttgartban, egyszer pedig a Katonában. Különleges tehetségű szerző volt. Prózaírónak sem utolsó. Nagyon értett a borotvaélen táncoló tragikomédiához. Párizsban, az utcán halt meg, agyonütötte egy viharban leszakadó faág. Amikor a vihar még csak közeledett, a barátai felajánlották neki, hogy autóval hazaviszik. Az akkori autók legfeljebb 40 kilométer per órás sebességgel voltak képesek haladni, de ő szorongott az ilyen eszelős száguldástól. Inkább a sétát választotta.

Fotó: Gordon Eszter

Öcséd egy korábbi számunkban elmesélte, hogy kézműves módon, makettekkel dolgozva készíti el a díszleteket. Te hogyan dolgozol?

Együtt dolgozunk az öcsémmel. Nagyon precíz, valósághű maketteket épít. De nem otthon játszadozom a makettben, bábukkal, hanem a próbán, színészekkel. Otthon a játékszabályokat igyekszem kitalálni, ennek a díszlet által kijelölt lehetőségek is a részét képezik. Mintha feltalálnám a sakkot, vagy valami ehhez hasonló játékot. A szabályok csak lehetőségeket jelentenek, inspirációt. Az, hogy a parti milyen lesz, a próbákon dől el. Egy új valóságot kell létrehoznunk. Azt pedig otthon, egy íróasztalnál ülve nem lehet előre megkreálni.

Nálad mekkora szabadsága van a színészeknek?

A próbákon nélkülözhetetlen a színészek aktivitása. Ha megértik, elfogadják és örömmel aknázzák ki a felkínált szabályokat (esetleg tovább is fejlesztik őket), akkor nagyot nőnek egy jó előadás létrehozásának esélyei. Vannak olyan alkatú színészek, akik nemcsak a próbákon, hanem az előadásban is folyton új lehetőségek után kutatnak, változtatnak, improvizálnak. Mások a precíz kidolgozottságban hisznek, csak így érzik magukat a színpadon biztonságban. A Top dogsban például az előadás több szakasza is improvizatív. Már túl vagyunk a négyszázadik előadáson, ami, szerintem, kibírhatatlanul hosszú széria, de azok a színészek, akik szeretnek rögtönözni, még mindig képesek örömet találni a játékban.

Balogh Robert

Ezeket olvasta már?