PécsONE

„Ha húzol egy vonalat, az is művészet”

A képzőművészeti munkássága mellett társadalmi kérdésekre érzékeny akcióiról is híres alkotó lapszámunk tematikai fősodrához, az építészet, a design és a vizuális kultúra világához több szálon kapcsolódik. Interjúnkban ezeket vettük sorra Keserü Ilona műtermétől a Nevkón át Kádár János és Breuer Marcell örökségéig. A Pécsett felnőtt Weiler Péterrel legújabb kiállítása helyszínén, a budai Godot Galériában beszélgettünk.

Szüleid építészettel foglalkoztak. Mennyire volt téma a munkájuk otthon?

Apámnak a Dél-dunántúli Tervező Vállalatnál volt állása, de otthon kezdődött a másodállás. Mindenhol tervrajzok voltak, folyamatosan erről beszéltek. Markáns véleményük volt a világ építészeti jelenségeiről, és bárhol jártunk, mindig elmagyarázták az öcsémnek és nekem, hogy szerintük miért szép valami, vagy miért nem jó. Építkezéseken is megfordultunk, a saját munkáikról is árnyalt, kritikus megjegyzéseket tettek. Ez a megközelítés erősen hatott rám.

Fotó: Bellai László


Találkoztál-e a vizuális kultúrádat meghatározó tanáregyéniségekkel Pécsett, gyerekkorodban?

Nagy mázlim, hogy Keserü Ilonával egy utcában laktunk. Tizenkét éves lehettem, amikor bemutattak neki. Igazán rendes volt, megnézte a rajzaimat, és foglalkozott velem, a főiskolai óráira is beengedett. Az olajfesték illata, egy műterem miliője – az első, meghatározó benyomásokat a képzőművészetről nála szereztem. A kép korán fontossá vált számomra. Szerettem böngészni a szüleim albumait, és nem mondom, hogy sűrűn jártam kiállításokra, de például, amikor Amerigo Tot eljött a városba, anyámmal együtt sorban álltam, hogy találkozhassunk vele.

Az osztálytársaid mindeközben rajzfilmeket néztek…

Én se maradtam ki ebből, sőt. Az első Disney-élmény után rajzfilmes akartam lenni. Apám szerzett üres celluloidlapokat, filccel rajzoltam rá, bedugtam a vetítőbe, és az lett a diafilm. Amikor először hallottam a szitázásról, Andy Warholról, kerestem ilyen szakkört – de nem volt, csak tűzzománc, hát arra jártam. Bármi újjal találkoztam, szerettem kipróbálni, és mindennek a komplex megvalósítása érdekelt. A celluloid filmcsíkhoz dobozt terveztem, logót rajzoltam.

A Nevkóba jártál. Mit adott számodra a középiskola?

A rendszerváltás éveiben jártam oda, a szabadság lengte körül ezt az időszakot. Külföldi tanáraink voltak, akik a magyar közoktatásban ismert mintáktól eltérően közelítettek a gyerekekhez. Ez érződött a tanításban és azon túl is. Remek filmklub volt például. Avantgárd négyszög címmel a barátaimmal mi is csináltunk kiállításokat, happeningeket, bulikat. Együttest nem alakíthattunk, mert zenélni nem tudtunk, így programokkal szórakoztattuk a többieket.

Akkoriban jóval nehezebb volt kijutni külföldre tanulni, mint ma, neked mégis sikerült.

Másodikos koromban rokoni meghívással kerültem San Diegóba. Paradicsomi természeti környezet volt, az amerikai tinik filmekből ismert életformájával. Az iskola is kivételes, a rajztanárommal máig tartjuk a kapcsolatot Facebookon, követjük egymás munkáit. Az ő alaptézise az volt, hogy minden művészet: ha húzol egy vonalat, az is művészet. Ezt a szabadságot adta minden gyerek kezébe. Minden alkotásunkat lelkesen fogadta, nem azért, mert annyira fantasztikusak voltak, hanem mert ilyen az amerikai szemlélet. A művészetet értékelő, képet vásároló attitűd ott mindennapos. Ekkor határoztam el, hogy érettségi után visszamegyek Amerikába tanulni.

Ha találkoznál azzal a fiatalemberrel, aki Weiler Wonaláz néven annak idején az MTV ÁSZ című tehetségkutató tévéműsorának pécsi győztese és a Friderikusz Show-ban bemutatott fiatal művész volt, mit gondolnál róla?

Nagyon megráznám a kezét. Elképesztő bátorság volt, az ország egyik legismertebb műsorába jelentkeztem, ez akkoriban két-három milliós nézettséget jelentett. Az első címről még visszajött a levél, anyám meg is nyugodott, hogy akkor ebből nem lesz lebőgés, de nem adtam fel, írtam egy másik címre is, és pár nappal később maga Friderikusz jelentkezett az üzenetrögzítőnkön, hogy hívjam vissza. Mint ha fellőnénk egy rakétát, és a Holdon landol – olyan valószínűtlen volt, hogy Pécsről, a gimnáziumi környezetből kapcsolatba tudok kerülni egy ilyen nagyhatású produkcióval.

Fotó: Bellai László


Később az online tartalomfejlesztésben csináltál karriert. Hogy tudtad, tudod összeegyeztetni a webes ötletgazda-projektmenedzser szerepet a festészettel?

A grafikai szoftvereket kiskorom óta jól ismertem, vonzott ez a terület, az internetes média ismeretlen világa, és örülök, hogy részese lehettem annak, ahogy az egész elindult Magyarországon. A netes cégek működtetése sokáig nagyon lekötött. Kevés szabadidőm volt, festettem ugyan, de valami hiányzott a munkáimból, nem volt olyan egységes és mesélős, mint ami a kétezertízes évekre összerendeződött bennem.

Egyébként az, hogy a képek megjelenési formáját, a művészeti projektjeim kommunikációját én dominálom, és nem egy menedzser, azt ugyanolyan alkotásként élem meg, mint a festést. Frissítő ezeknek a szerepeknek a váltogatása, ha nem élvezném mindkettőt, nem csinálnám.

A Godot Galériában október közepéig látható legújabb kiállításod, az „Üdvözlet Aligáról” a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországának obligát kulisszáit, és kiemelten a korszak névadójának, Kádár Jánosnak az alakját idézi meg. Miért választottad ezt a történetet?

Minden évben két-három hónapon át nyaralni a Balatonnál fantasztikus emlékekhez vezet. A korszak tárgykultúrája a nyaralókon belül és kívül is jelen van, talán sehol máshol nem maradt fenn olyan érintetlenül, mint itt. Aliga mindennek a bizarr esszenciája. Balaton és Kádár – számomra mindkettő erős hívószó, együtt meg az emlékidézés szempontjából telitalálatnak éreztem. A jóléti szocializmusnak is nevezett kádárizmus nagyon magyaros történet, amit egyáltalán nem zártunk még le. Kádár egy rendőrállam feje volt, ettől az állítástól érdemes és kell is tovább beszélgetni arról, hogy kinek milyen emléke, véleménye van a nevével fémjelzett korszakról.

Ezeket a beszélgetéseket többnyire nosztalgikus hangulat, a retro iránti fogékonyság uralja. Én is nagyon vágytam a kisdobos tagságira, aztán kaptam egy ferdén vágott könyvecskét. A durva nyomdahibát senki nem korrigálta, százezrével legyártották, az Ecserin ma is találni belőle. Ez már akkor is zavart, a rendszerből először hatévesen ábrándultam ki.

Weiner Judit belsőépítésszel közösen lakások művészi igényű felújításával is foglalkozol. Budapest négy pontján dolgoztatok eddig. Miért vágtál bele ebbe?

A saját lakásom felújításán döbbentem rá, hogy mennyi kreatív lehetőséget rejt ez a folyamat, amiben Judit nagyon inspiráló partnernek bizonyult. Hiába van baromi jó bútorokkal berendezve egy lakás, ha nincsenek képek. Ez egy lakberendezési aspektusa a festészetnek, de kár tagadni, hogy a képektől lesz élő, élhető a környezet. Az utolsó csavarig kitalálunk mindent. Praktikusan, jól használható enteriőröket csinálunk, az én képeimmel dekorálva. A kép kilép a keretből, és el kezd működni 3D-ben, harmóniában egy lakás színvilágával, funkcióival. Nyilván nem dekorációs céllal rajzolok, de a kész képeknek adni egy saját tervezésű teret, óriási élmény. Ez a vállalkozás lényege.

Breuer Marcell széke is felbukkan az egyik lakásban. Mennyire fontos számodra a Bauhaus-tradíció?

Először Bécsben egy lakberendezési boltban láttam az egyik székét, apámék álltak mellette, és simogatták a bútort. Amikor a szüleidet valami ennyire megérinti, az téged is meghat. Meghatározó alkotóegyéniség számomra. Jól tette, hogy a Bauhaus után nem Keletre, hanem Nyugatra indult. Ha itthon marad, akkor is jó építész lett volna, de így világhírű lett, hatalmas életművel. Terveztek róla Pécsett egy emlékművet, szerencsére ez a kamion formájú förmedvény végül nem valósult meg. Az új hangversenyteremnél elneveztek róla egy utcát, de Breuer Marcell öröksége ennél jóval nagyobb figyelmet érdemelne. Hogy mást ne mondjak, egy önálló múzeumot szülővárosában.

Piknik Galéria


Az Index „festő – és mindenféle –, de leginkább életművészként” írt rólad a nyáron…

Nem rossz definíció. (mosolyog)

A tihanyi artPlaccon debütált Piknik Galériáról szólva jegyezték ezt meg. Hogy fogadta a közönség a lakókocsiban kialakított mozgó galériát?

Nagy sikere volt, a jövő évi összes projektem központi eszköze lesz. Sok tervem van vele. Pécsre is elviszem, az biztos.

Bellai László

 

Ezeket olvasta már?