PécsONE

„Akkor van értelme a színháznak, ha jobb lesz tőle az ember!”

Hatodik évadát zárja igazgatóként Rázga Miklós a Pécsi Nemzeti Színházban. A második terminusát töltő direktorral a következő évad terveiről beszélgettünk, de arra is megkértük, értékelje az elmúlt éveket.

Nemrég, április végén köszöntöttétek az évad százezredik nézőjét. De akárkit kérdeztem, nem tudott üres széksoros előadásokról beszámolni.

Valóban, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a színház úgy általában véve stabilan kilencvenöt százalékos kihasználtsággal működik. Ez kulturális téren óriási eredménynek számít. Idén ráadásul szerintem átlépjük a százhúszezres nézőszámot is (az interjú április végén készült). E mögött azért hatalmas és túlfeszített munka van. Nyilván nem a mennyiség az elsődleges cél, de a látogatottság elég erős visszajelzés arra vonatkozóan, hogy jól végezzük a munkánkat.

Sikerült újabb célcsoportokat megszólítani?

A leginkább látványos változás a színházba járási szokások terén talán a családos közönségen mérhető le. Ez számomra mindig is kiemelten fontos volt, s nemcsak azért, mert ha hosszú távra tervezünk, akkor a családok színház-politikai szempontból rendkívül fontos bázisnak számítanak. A célunk az, hogy az egész család, szülők és gyerekek egyaránt megtalálják nálunk a közös programot. Közben felnőtt egy generáció is, így aki esetleg megnézte hét évvel ezelőtt A dzsungel könyvét, ma már a felnőttdarabokra tér vissza.

Ötödik életévébe lépett a Pécsi Családi Színházi Fesztivál. Sikerült beágyazódni a város kulturális szövetébe?

Abszolút! Az előadások telt házzal mennek, a jegyek jó előre elfogynak. Személy szerint nagyon izgalmasnak tartom, hogy hazai és határon túli színházak bemutatkoznak itt a legjobb gyerek- és ifjúsági darabjaikkal.

A PNSZ igazi „népszínház”, darabjaitok műfaji és stiláris sokszínűséget mutatnak.

A PNSZ nemzeti minősítésű színház már öt éve, így van bizonyos előírás arra vonatkozóan, hogy mennyi klasszikus, vagy mennyi kortárs magyar darabot kell bemutatni az évadban. Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy ami kötelező, az szükségszerűen nem vonzó. Sokan le tudják azzal a penzumot, hogy például a kortárs darabokat stúdió-előadásként játsszák, mi azonban igyekszünk ugyanolyan komolyan venni ezeket is. Kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy a különböző műfajok ugyanolyan hangsúlyt kapjanak. A saját tapasztalatom az, hogy a hagyományosabb színházat kedvelő nézőink az elmúlt években nyitottabbak lettek, már nem kizárólag tematika alapján választanak, és szívesen fogyasztják a különböző műfajokat is. Erre jó példa az évadból a több tucat sikeres előadást megérő Addikt, amelynek népszerűsége még engem is meglepett, hiszen azért mind a témaválasztás, mind megvalósítás tekintetében nagyon modern Anger Zsolt rendezése. De a darab jó, működik, és ez számít. Nézőként kifejezetten izgalmas a következő alkalommal például egy jó operettre beülni.

Viszonylag korlátozottak a lehetőségeitek a társulat terén. A színészek hogyan állnak ehhez a sokszínűséghez?

Én színészként megfulladnék, ha kizárólag csak egyféle műfajban játszhatnék! Szerintem izgalmas kihívás ez, ami a szakmai kíváncsiságot is ébren tartja az emberben. Hiszek abban, hogy a különböző műfajok erősítik egymást, egy-egy sajátosság, jellemvonás jól felhasználható akár teljesen más közegben is. És hogy a modern mellett egy klasszikus darabot is említsek, nekem személyesen, kultúrafogyasztóként is kedvenc a Csongor és Tünde. Adott egy remekmű, amit a diákok az iskolában a nehéz nyelvezete miatt inkább kerülnek, megijednek tőle. Holott a szöveg mélyében nemcsak egy irgalmatlanul erős történet van, hanem olyan mélyfilozófiai mondanivaló, amit Vörösmarty zsenialitása örökérvényűvé tesz. A múlt századi hangot elhagyva és színpadra alakítva kapunk egy izgalmas történetet, már-már egy fantasy-thrillert, amit a humor tesz könnyen fogyaszthatóvá.

Mi az a határ, amíg meg lehet változtatni egy művet a néző érdekében?

Ha az eredeti művet megfelelően definiáljuk, nem sérül az eredetije. Ne felejtsük el, hogy a néző szórakozásból jön hozzánk, kikapcsolódni. Esetleg katarzisra, önazonosulásra vágyik. Fontos, hogy amikor este fáradtan, munka után eljön hozzánk, lelkileg felüdítsük, lehetőséget adjunk a feltöltődésre. Hogy a színészi játékkal kiprovokáljuk a gyermeket a nézőből. Szerintem igazán fontos, hogy a darab gondolatokat, érzéseket ébresszen, ami aztán aznap, másnap, a következő héten apropót szolgáltasson a beszélgetésre másokkal. Azt nem szeretem, amikor kioktatóvá válik a színház. Hogyan jöhetnénk ahhoz, hogy megítéljünk és kioktassunk bárkit a nézőtéren?

Szintén első igazgatói nyilatkozataidban és pályázataidban az állandó és stabil társulat mellett kötelezted el magad.

Ezt most is tartom, hiszen stabil és állandó társulattal működünk, de ezen a téren nem vagyok elégedett, mert kicsi a társulatunk. Ennek főként pénzügyi okai vannak. Egy vidéki városi színház és annak fizetési lehetősége nem vonzó hely egy fiatal pályakezdő színésznek. Egy színész jövőképébe az egzisztenciális biztonság is beletartozik.

Pedig te is fiatal színészként érkeztél bő húsz éve a városba, és most is, a direktori megbízatás mellett több darabban is felbukkansz.

A helyzet sokat változott, mint ahogy az én életem is. Az első igazgatói években keveset léptem a színpadra, mostanában többet. Egyrészt kevesen is vagyunk, ahogy említettem, másrészt szeretek színpadon játszani. Harmadrészt nem leszek mindig igazgató, tehát nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne gyakoroljam az eredeti szakmámat.

Ki tudnál emelni egy-két számodra fontos darabot a következő évadból?

Nem emelnék ki semmit. Szerintem mindegyik nagyon izgalmas és magas minőségű lesz, nagyon kíváncsi vagyok A mumusra éppúgy, mint A muzsika hangjaira vagy A diszpécserre, ahogy a többi bemutatónkra is.

Van konkrét célod a következő évadra?

Az említett százhúszezres nézőszám bőven az egészséges határ fölött van, s annak köszönhető, hogy az erőforrásaink maximális kihasználásával emberi tekintetben is mind erőn felül teljesítettünk. Ez óriási eredmény és élmény, de a fő cél az egészséges kiegyensúlyozottság, a belső elégedettség, így az elmúlt években beállt stabil nézőszám megőrzése a cél, nem a csúcsok döntögetése. Én továbbra is abban hiszek, s azt tartom szem előtt, amit a Nemzeti Színház stúdiójában a mesterem tanított: „akkor van értelme a színháznak, ha picivel jobb lesz tőle az ember!”

Mester Zoltán

Ezeket olvasta már?