PécsONE

A jobb kéz a svájci óra, a bal az olasz hevület

Bogányi Tibor 2011-től a Pannon Filharmonikusok vezető karmestereként tevékenykedik. A zenész szülőktől származó művész tizenkét évesen került ki családjával Finnországba, ahová máig erős szálak fűzik. A Sibelius Akadémián szerzett előbb cselló, majd dirigensi diplomát. Jelenleg festőművész feleségével és fiával Bécsben lakik, onnan jár Pécsre – és szerte Európába. A jövő évtől Gilbert Vargával együtt dirigálja a PFZ-t.

Megvolt az első komoly idei próba. Milyen egy jó próba az ön számára?

Olyan, hogy egy óra múlva nem tudom, uszodából jöttem-e... Nagyon aktívnak kell lenni. Az a jó próba, ahol vegyül a hév és az ész. Bár a Mahlernél, amit próbálunk, épp több hév kell, o­tt nem nagyon lehet szép kímélettel összerakni a dolgokat, ott­ süvíteni kell az egésznek. Szóval i­tt fél óra múlva olyan voltam, mintha zuhanyoztam volna. A dirigálás olyan műfaj, amibe nagyon sokat bele kell adni, különben nem megy előre. Annyira fejlettek a zenekarok... A Pannon Filharmonikusok is, ahol kiváló karmesterek fordulnak meg mellettem, épp ezért fontosnak is tartom, hogy nagy szaktekintélyek jöjjenek folyamatosan. Kocsis Zoli jött is minden évben! „Haknikarmesterek” nem járnak ide, mert rögtön kiszűrné a zenekar, nem maradna meg egy percig sem.

Egy jó próbához képest milyen egy jó koncert?

Fel kell építeni egy előadást, hiszen nem egy próba van. Az nem jó, ha az első két nap kihajtok belőlük mindent, mert visszaüthet, és sokan bele is esnek ebbe a hibába. Nálam inkább a vége felé húzunk bele. Mostanra talán megtanultam én is, hogy ugyan intenzíven próbálunk, de ne fárasszam le a zenekart.

Mennyire számít a közönség jelenléte a koncerten?

Nagyon! Harminc százalékot ad a közönség. Elárulom, hogy szeretek a koncerten is még néhány újdonságot, pluszinspirációt beleadni, ezektől is olyan elevenek a koncertjeink.

Fotó: Bublik Róbert

Ezek a kis titkai? Amikor Bogányi-féle vezénylésről beszélünk, ezekről van szó?

Ha nem is eljátszani próbálom a zenét, amit belül megélek, azt meg szeretném mutatni. Elég gazdagon, sokrétűen látom ezt a szakmát. Lehet, vannak, akik kicsit teátrálisnak látják a mozdulataimat, de a zenét szolgálják, és azt, hogy a zenészek még jobban megértsék, hogy azokban a pillanatokban mi zajlik. Igazából karaktereket mutatok. Az a jó karmester, aki a bal kezével karaktereket mutat, a jobb kezével pedig csak taktusokat. A jobb kéz a „munkakéz”, a svájci óra, a bal kéz pedig az olasz, ami a hévet tükrözi, hogy miképp játsszátok ezt a karaktert.

A saját felkészülése hogyan zajlik? Vagy kezdjem onnan, hogy a zeneirodalom elképesztő rengetegéből hogyan választ ki egy-egy művet?

A repertoár tényleg szinte végtelen. A választás pedig inspiratív: ami legjobban inspirál, arra koncentrálok. Ugyanakkor semmit nem vetek meg, és ha kevésbé inspiráló műre érkezik felkérés, azzal úgy vagyok, hogy az kihívás, skalp, és ezért muszáj megcsinálni. Nekem például Mahler nem kedvencem, de épp ezért a most kezdődő Titánium elnevezésű évadunkban direkt választottam Mahler Titán-szimfóniáját. Ezt magamnak osztottam, hogy megbirkózzak vele. Holott mostanság Bruckner vagy Wagner sokkal jobban inspirál, esetleg még Brahms. De a többit is „be kell gyűjteni”, és már érzem, hogy jön, már át is élem, ahogy kell. Ha egy karmester egy ilyen művet végigdirigál, és hagyja, hogy keresztülfolyjon rajta a zene, akkor utána az már az övé lesz, hozzátartozik a dirigensi mivoltához.

Előfordulhatott volna, hogy egy zenész családból kinőve nem lesz zenész?

Nem. Ez ezerszázalékos predesztináció volt. Mi más lettem volna? Az igaz, hogy a kecskeméti piaristákhoz jártam, és nagyon jól ment a torna, ezért mindenki arra biztatott, hogy menjek a Testnevelési Főiskolára. Piarista iskolák Európa-bajnokságán szerepeltem, tollaslabdáztam is, fociztam. Tény, hogy ez idő tájt három évig alig csellóztam, szinte kimaradt, de amikor néha mégis kézbe vettem a hangszert, rögtön mondták, Bogányi, te mit keresel itt, menj, legyél művész! Úgyhogy az utolsó évre átmentem a Konzervatóriumba, és itt érettségiztem. Szóval nagyon egyértelmű volt, mert évek kihagyása után is azonnal felvettek a Zeneakadémiára, meg a Sibelius Akadémiára is, és végül az utóbbin folytattam. Igazából szóba sem jöhetett más.

Finnország mit adott hozzá az életéhez?

Nagyon sokat. Tizenkét évesen kerültem ki, aztán hazajöttem három évre a piaristákhoz, és tizennyolc évesen mentem vissza a Sibeliusra, ahol négy év alatt lediplomáztam csellóból, majd három év alatt a karmester szakon. És még szinte az iskolapadból megkaptam a Turkui Filharmonikusok vendégkarmesteri, majd egy év múlva a vezető karmesteri posztját. Innen indult az egész, eléggé rakétaszerűen. Hat évig bírtam ezt az első nagy gyűrődést, ami nem volt mindig egyszerű. Első mesterem, Fürst János mondta útravalóul: Fiam, az első zenekarba mindenki belebukik. De úgy látszik, ez is kell a pályához, úgyhogy nem is lepődtem meg nagyon.

Az átlagos finnképünkhöz képest mit tudna hozzátenni, ott élve köztük milyenek a finnek?

Azt emelném ki, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben Finnország látványosan fejlődött és európaiasodott. Helsinki nagyon nemzetközi lett, a zenekarokban már sok svéd, skandináv és német zenész játszik, és a világban nagyon jó a hírük. Én persze legfőképpen zenészekkel vagyok kapcsolatban, és ők a világ minden pontján hasonlítanak egymáshoz. A brácsista Finnországban is olyan, mint itthon. Talán még az, hogy a finnek sok esetben meglepően intellektuálisak. Rengeteg olyasmit tudnak, amivel meglepetést okoznak, vagyis nem „szakbarbárok”, hanem ha érdekli őket valami, abba beleássák magukat. Az is meglepő lehet, hogy nagy gourmanok, nemcsak a halat és a rozskenyeret eszik, hanem nagy élvezettel fedezik fel maguknak más nemzetek konyháit. Amellett, hogy nagyon csöndesek és elvileg nyugodtak, szerintem élvezetes ott élni, mert nagyon sok intellektuális kalandban lehet része az embernek.

Beszéljünk Pécsről! Mi volt az első Pécs-élménye?

Apagyi Mária és a férje, Lantos Ferenc. Mária nénihez jártunk sokat improvizációt tanulni, évekig. Aztán már profi zenészként 2003, amikor a MÁV Szimfonikusokkal játszottunk a POTE Aulában. Ekkor már folyamatosan hallottam a Pannon Filharmonikusokat, és valahogy olyan jó érzéseim voltak velük kapcsolatban. Pécsben azt szeretem, hogy olyan laza, megvan ez a délies hangulata. De a döntéskor csak a szakmai érvek számítottak, az már külön ajándék, hogy itt ilyen jó lenni. Kedvenc helyem, talán nem meglepő, a Kodály Központ!

Amikor a Pannon Filharmonikusok vezetője, Horváth Zsolt megkereste, és elkezdtek tárgyalni, mi az, amihez ragaszkodott?

A lemezfelvételek, a külföldi megjelenés... Én nem itthon szocializálódtam a zenei pályán, és nem akartam eltűnni. És az, hogy megtarthassam a külföldi koncertjeimet. Ezek szerencsére tudnak is teljesülni. A lemezfelvételek azért fontosak, mert fejlesztik a zenekar színvonalát, összekovácsolja az együttest, ők maguk is teljesen más füllel hallanak azután. És persze a lemez egyfajta névjegykártyaként is szolgál. A turnék élesben méretik meg a társaságot, és ezekre nagyon össze kell szednünk magunkat. És bár jó itthon, ki kell mozdulni időről időre… mert kell! Ha keresni kellene egy origót, hogy mitől fejlődtünk ekkorát az utóbbi években, akkor ezeket kell említeni, a magam részéről pedig azt, hogy mindazt a szakmai tudást, amit eddig magamba szívtam, belerakom a pécsi munkámba.

2011-ben érkezett ide, hét éve. Azt mondják, hét év alatt az ember összes sejtje lecserélődik, ilyen ciklikus módon újulunk meg. Mennyiben más Bogányi Tibor 2018-ban, mint hét éve volt?

Hiszek abban, hogy egy karmester évről évre fejlődik, szinte exponenciálisan. Ha valaki látott engem mondjuk 2014-ben, az már múlt. Az évek alatt, úgy érzem, értem. Az, hogy ősz hajszálaim is vannak már, persze, a zenekarnak is köszönhető, de jelez egyfajta érettséget is. Mi nem kiégünk, nem lelassulunk, mint a sportban, hanem egyre több tapasztalat rakódik le, amitől egyre nagyobb oroszlánok tudunk lenni. Ezt érzem. Adtam is sokat a zenekarnak, de rengeteget kaptam tőlük. Voltaképpen zöldfülűként érkeztem Pécsre, mostanra pedig a dirigensi pályám egyharmadát itt töltöttem. Fejlődni fiatalon is lehet, de úgy vélem, még inkább lehet érett fejjel, de hozzáteszem: valamiféle koncepció mentén.

Mit ért koncepció alatt?

Koncepció és nyitottság, így egészíteném ki. Nyitottnak kell lenni mindenféle zene és az élet iránt. Nagyon eltökéltnek kell lenni, egy irányba húzni, de ugyanakkor szinte minden korlátot meg kell szüntetni, amik az életet lekorlátozzák. A hét év sok mindenre megtanított. Amikor ide érkeztem, még magyarul sem tudtam elég jól, mert a zenei életben mindig angolul, németül vagy finnül kommunikáltam. De ez csak egy dolog. Ugyanez a zenére is igaz, szabadabb, nyitottabb vagyok, átlátom a nagy egységeket.

Mennyire lehet tervezni a jövőt?

Ezeket az utakat a Jóisten ismeri, én nem. Mindent el tudok képzelni, illetve nem állítom, hogy csak sodor az élet és nincsenek terveim, mert nagyon is vannak. Ami a Pannon Filharmonikusokat illeti, valahol ez már a saját gyerekem, mert rengeteg munkám és energiám van benne, és még csak nem is „utáljuk” egymás, mert érzem, hogy szeretjük egymást. Addig működik, amíg tudok újat mondani nekik. Amikor már csak lapos dolgokat ismétlek, és még csak ki sem nyitom a számat, de már tudják, mi következik, akkor lesz vége. De akkor már nem leszek itt, ezt nem fogom kivárni. Most viszont még érzem, hogy egyre jobbak vagyunk, egyre tökéletesebbeket muzsikálunk.

2019-től Gilbert Vargával együtt dirigálják a PFZ-t. Mit vár ettől? Mit várhat a közönség?

Mivel még vannak célok, és megvan a közös muzsikálás öröme, nem is gondoltam arra, hogy ne folytassam a pécsi munkát. Gilbert Varga vendégkarmesterként több éve jár hozzánk, és egyszer felvetettem neki, hogy ha én valaha elmegyek innen, neki kell átvennie a zenekart. De ennél sokkal jobb megoldás született, az a Magyarországon ismeretlen gyakorlat, hogy két vezető karmestere van egy zenekarnak. Ez sem nekem, sem Gilbertnek nem új, de itthon mindenképpen innovatívnak számít. Ami amúgy rengeteg veszélyt rejthetne magában, ha két olyan maestro kerül össze... Sőt, elég hozzá egy ember, ha olyan, hogy nem szereti a „két dudás egy csárdában” helyzetet, de ezúttal ez nem áll. Mi jól ismerjük egymást Gilberttel, és a zenekar is ismer minket, ezért mertük vállalni ezt a zenei, technikai és zenekar-vezetési innovációt.

Tehát inkább kiegészítik egymást, mint rivalizálnának?

Így van. Igazából rivalizálásról szó sem lehet, mert nincs miért. Ez nem foci, amit gólra játszanak, és csak az számít, hogy ki rúgja be a labdát a kapuba. Sokkal inkább az a lényeg, hogy megtaláljuk, ő miben tud engem kiegészíteni, és viszont: én őt. Így érlelődik belőle győzelem, aminek az igazi nyertese a Pannon Filharmonikus Zenekar lesz, és természetesen a közönségünk – illetve, reményeim szerint, az egész magyar zenei élet.

December van, jönnek az ünnepek. Mennyire tud ilyenkor visszavonulni, kiengedni?

Igazából semennyire. Természetesen a karácsonyt együtt tölti a család, de már ott van az újévi koncert... tehát folyton pörög tovább minden. Őszintén megvallom, ezeken a nagy ünnepeken szeretek túllenni, mert a gyerekkori kellemes karácsonyi emlékek nálam tizenéves korban elillantak. De nem akarom degradálni, tudom, hogy a gyerekeimnek fontos, és persze fontos a lelkünknek is, hiszen alapvetően csodálatos ünnep a karácsony.

Méhes Károly

Ezeket olvasta már?