PécsONE

Be cool!

Rengeteg munkával, de görcsölés nélkül és egy csipetnyi szerencsével. Ez nagynéném receptje, hogy hogyan végezzünk vezető beosztású munkát és legyünk mellette ötgyerekes családanyák. Bár én nem szeretnék ötgyerekes családanya lenni, sok tanulságot rejteget az alábbi interjú nemcsak a riporternek, de minden kedves férfitársamnak is. Kuti Judittal, a Filharmónia Magyarország kommunikációs igazgatójával beszélgettem.

Így írom, mert félig ebben a minőségben ültem le náluk egy diktafonnal a kezemben, mivel Judit férje, Kuti László szobrászművész, a Pécsi Művészeti Gimnázium tanára, rokonom. Nem tagadhatom, hogy egy család vagyunk, és nem is akarom. Az életvitelük viszont sokkal izgalmasabb annál, hogy ne készítsek velük egy interjút, csak azért, mert rokonok vagyunk. Vagyis inkább ez esetben csak Judittal, az ő szemszögéből.

Milyen év volt 2018?

Nagyon izgalmas, mert sok változás volt a közvetlen környezetemben, a családban. A gyerekek közül Letícia látványtervező szakon államvizsgázik, Álmos leérettségizett, Lídia idén Londonban tanul Erasmus-ösztöndíjjal, Zsombor iskolát váltott és hazaköltözött.

Laca (a férj – a szerk.) pedig másféle munkarendben, életvezetésben próbálja ki magát, mint eddig. Ez sok izgalom volt, alapvetően azt gondolom, hogy nem volt könnyű év.

Mit jelentett ez az év a Filharmóniánál?

Egy sosem látott feladatokkal tűzdelt időszakot, úgy gondolom, egyik év sem volt még ilyen nehéz, amióta ezzel foglalkozom. Ragyogó koncertek voltak idén is, a háttérfeladatok azonban sokkal nagyobb erőfeszítéseket igényeltek. A kulturális menedzsment területén a kiegyensúlyozott finanszírozás sajnos csak egy vágyálom. Az ember sokkal inkább egy extrémsportolóhoz hasonlít. Jó előre tervezel, és megvalósítod. Ezerféle kompromisszum, amit meg kell hozni, miközben egy jól körülhatárolható keretben kell működtetned a rendszert.

Régóta csinálod már, hogy egy céget és egy nagycsaládot is menedzselsz párhuzamosan.

Egyfajta ritmust vesz fel az ember, és abba valahogy beleszokik. Mind a két terület teljes embert kíván. Ha van az embernek egy ekkora családja, az lenne az ideális, ha sokat tudna velük lenni. A munkám pedig szintén nem nyolctól négyig tart. Bármikor is jövök el, gondolatban nem lehet könnyen letenni. Persze ez minden olyan feladatnál így van, ami igazán érdekli, foglalkoztatja az embert, nem csak ebben a munkakörben. Ott darál a fejedben, és próbálsz megoldásokat találni. Nagyon izgalmas terület egyébként, és könnyű vele azonosulni, mert igazán minőségi dologról beszélünk. A végeredmény mindig nagyon jó. Kiváló zenészek lépnek fel a Filharmóniánál, izgalmas programokkal, tehát aki eljön, jó koncertre lép be, de hogy odáig eljussunk, hogy megváltsa a jegyét, az nagyban múlik a marketingünkön, amiért végeredményben én felelek. Úgy tapasztalom, nagyon fontos ezen a területen, hogy belülről valaki mennyire elkötelezettje az ügynek, a komolyzenének. Ha ez nincs meg, akkor legyen a területén bármekkora szakember, nehezen működik, kell a lelkesedés. Ez a munka olyan embertípust kíván, aki a koncerteket jutalomként tudja megélni, és ez tölti fel őt a további feladatokra.

Hogy lehet mindezt egy nagy családdal összeegyeztetni?

Úgy oldja meg az ember, mint amikor egy öreg tetőnél csak azokat a cserepeket cseréli, amik töröttek. Tehát vannak olyan helyzetek, amikor a családot kell előrébb tolni ebben a puzzle-ben, és van, amikor fordítva, a család rovására kell megcsinálni egy feladatot… Az a szabály, hogy soha sincs benne szabály. Nagyon ügyesen kell kezelni ezeket a preferenciákat, vagy inkább nagyon flexibilisen. A munkám és a nagy család is nagyon rugalmas embertípust igényel, illetve nagy teherbírást. Van az embernek egy listája, hogy mit kell aznap megoldania, és amikor kilép az ajtón, csak abban lehet biztos, hogy nem úgy lesz. Egy ilyen típusú szervezetnél, mint a Filharmónia Magyarország, amelynek nincs előadóművésze, nincs terme, nagyon pontosan kell tervezni, mert nagyon sok a változó, ennek kapcsán nagy a hibalehetőség, melyek számát kell mindinkább csökkenteni. Még a nagyon jó előkészítésnél is biztos, hogy lesz olyan, amit akkor és ott, az adott szituációban pillanatok alatt kell megoldani, mert valaki megbetegszik stb. Számtalan ilyen eset volt már. Tényleg megtörtént, hogy elütötte a koncertre menet a villamos az angol énekest, és tényleg volt olyan, hogy a koncert előtt két órával, a próba alatt túlságosan hátralépett a karmester, leesett a színpadról, és eltörött a keze, így aztán nem tudott vezényelni. Akinek van családja, az tudja, hogy ott is milyen sok váratlan eset adódhat. Ha öt gyereked van, akkor megsokszorozódnak a megoldandó feladatok.

Ha vezető beosztásban van valaki, főleg, ha nő, kevesen párosítanának hozzá nagy családot.

Ez a véletlen játéka, meg hogy van egy támogató, egyébként komolyzene-kedvelő férj és család. Tehát egyfajta háttér. Ez nálunk szerencsésen alakult, mert Lacának is olyan jellegű a munkája, mint az enyém. Tehát neki is vannak olyan élethelyzetei, amikor szükséges egyfajta családi támogatás. Például amikor hetekre elmegy egy szobrász szimpóziumra. Úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert az anyaságot és a munkát a maga teljességében tudtam megélni. Amikor a gyerekeket szültem, nagyon sokáig nem kellett munkahelyen dolgoznom, otthon tudtam lenni velük, ehhez az kellett, hogy Laca a hátteret biztosítsa. A legkisebbel, Lelével, másként alakult. Vele meg azt éltem meg, hogy milyen az, amikor kisgyereked is van, és dolgozol is. Persze korábban is dolgoztam már, és sok területet kipróbáltam, csak akkor nem voltak olyan picik a gyerekek, mint Lele esetében. A Filharmónia esetében kicsit véletlen, hogy megtalált ez a munka, de örülök neki, nagyon sok lehetőség volt ebben az elmúlt öt évben. Ha egyszer vége lesz, az sem lesz szörnyű, mert úgy gondolom, nagyon szép, ha fárasztó évek is voltak. Az ember élete olykor egy hullámvasút. Van „lent” is meg a „fönt” is. Ez most olyan fönt volt, és tudom, lesz még lent is, amikor pedig a lent a megpihenés és az erőgyűjtés időszaka, hogy aztán lehessen megint fönt is. Nem félek attól sem, hogy mi lesz, ha vége lesz, mert azt is gondolom, nem lehet nagyon-nagyon hosszan így égni valamin.

Így, karácsony-újév tájékán muszáj szót ejtenünk az ünnepekről, a készülődésről. Nálatok ez hogyan zajlik?

A karácsonyt nagyon szeretem. Tulajdonképpen a telet is csak ezért várom, egyébként nem különösebben szeretem ezt az évszakot. Ezt az ünnepet kifejezetten kedvelem, és nemcsak önmagában a karácsonyért, hanem a kis megpihenésért is a téli szünetben, az illatokért, a vidámságért. Nekem a karácsony a nyugalmat is szimbolizálja, ami a gyerekkoromból adódik. Akkor a nagy hóban, autónk nem lévén, nem indultunk el a nagyszülőkhöz, akik messze laktak tőlünk, otthon maradtunk, tényleg pihenés volt. Miután összeházasodtunk, eleinte próbálkoztunk, hogy egyszer ide megyünk, aztán oda, de óriási káosszá vált, hogy mikor, hová, hány napra, mit pakolsz. De most már, hogy csak kicsit megyünk el családlátogatásra, itthon is beállt a nyugalom. Ilyenkor mindenki hazajön, és nem kell csinálni semmit, csak egymással lenni. Lehet nagyokat társasozni meg beszélgetni. Igyekszem előtte mindent megfőzni, megsütni, hogy ne kelljen azt a pár napot ezzel tölteni.

A készülődés közben meg adventi koncertekre rohangálni…

Igen, de ezekre is lehet készülni. Az adventi koncert sem meglepetés, hanem jó előre tudom, hogy mikor van. Ügyesen ki lehet találni, kell rá készülni. Az is nagyon érdekes, hogy volt idő, amikor nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnunk, viszont több időnk volt. Van, mikor az idő nagyon kevés. A szerencséseknek az is összejöhet, hogy pénzük is legyen, meg idejük is. De ezek is csak egyfajta keretek, amin belül mindenki eljuthat a célhoz, amit szeretne ezeken a napokon. Ha megvan a cél, hogy mi a fontos az ünnepben – nekem az, hogy nyugalom legyen, egymással töltött idő, a keresztény hagyományok lelkisége meg a jó hangulat –, akkor az így is, úgy is meg tud valósulni. Ehhez persze időnként bizonyos dolgokat el kell engedni.

Ahogy ismerlek, meg ahogy nekem ebből a beszélgetésből kiderül, a hétköznapok neked improvizációs terep. Mi az, ami a napról napra felmerülő problémákon keresztül mindig előrelendít téged?

Próbálok élni a lehetőségekkel, vagy megteremteni a hátteret, hogy legyenek. Ha éppen úgy hozta a sors, hogy nem az lett, amit szerettem volna, igyekeztem elfogadni, hogy úgy jó, és máshol van, amit kerestem. Az egyik alapdolog szerintem, hogy nincs eredmény anélkül, hogy ne tettél volna bele nagyon sok munkát. Legalábbis én olyan életet éltem, hogy nincs. Ezért olyan dolgot választok, amit szívesen csinálok, mert akkor szívesen belefektetem a sok energiát is, ami előbb-utóbb eredményhez vezet… Másrészről meg szerencsés vagyok. Eleve Laca olyan ember, aki mellett lehet ilyen – szokványosnak talán nem mondható – életet élni. Meg itt vannak a gyerekeink is, akik nagyon jó fejek, és rengeteg energiát és örömet adnak. A mi gyerekeink is rendszeresen hozzák a nehézségfaktorokat, amiket meg kell oldani, vagy amire választ kell találni, de nagyságrendekkel többet kapok tőlük, amik abban segítenek, hogy bizonyos problémákon továbblépjek. Most, hogy már vannak nagylányaink, látjuk, hogy felnőttként nagyon ügyesen élik az életüket. Persze ott vagyunk, ha kellünk, de nagy öröm, hogy fölnevelsz egy gyereket, és látod, hogy működik nélküled is.

Szöveg: Kuti Gergely
Fotó: Sasvári János

Ezeket olvasta már?