PécsONE

Betűkkel a világról

Fotogramokat és színészportrékat, majd díszleteket, jelmezeket, plakátokat és műsorfüzeteket készített a pécsi és a kaposvári színháznak, a pályáját a nyolcvanas évek második felében kezdő Czakó Zsolt. Szakmai életrajzának gazdagsága önmagért beszél: dolgozott sikeres tévéműsoroknak Friderikusztól a Mindentudás Egyeteme 2.0-ig; készített betonból díjat; üvegből könyvet; vállalatok, kulturális és állami intézmények arculatának; színpadi produkciók, kiállítások látványának alkotója. A sokoldalú vizuális szakemberrel a budai lakásával szomszédos stúdiójában – régi és új munkáiról, családról és kultúráról, és arról, hogy bármikor visszaköltözne Pécsre – Bellai László beszélgetett.
Czakó Zsolt Attila úti stúdiójának részlete – Fotó: Bellai László

A kreatív ipar több területén is dolgoztál. Mi indított ebbe az irányba? Milyen meghatározó élmények értek otthon vagy az iskolában?

A gyerekkoromból nem tudok felmutatni olyan markáns példát, akit követtem volna. Egyszer lerajzoltam az édesapámat, és arra akkor mindenki rácsodálkozott, mégse szerettem meg igazán a rajzot. Inkább a fotó felé fordultam. Aztán a katonaságnál megismerkedtem Molnár Tamással: ő nyitotta ki számomra a tipográfia világát, akkor értettem meg, hogy betűkkel is kifejezhető, amit érzünk, gondolunk.

Nem könnyű rekonstruálni az utat, amit bejártam. A fiaimnak se könnyű válaszolni, amikor az iskolában megkérdezik, mivel foglal-kozik az apjuk? Látványterveket készít a MÜPÁ-ban, díszletet tervez meg könyveket, filmeket is készít, betonból díjat… Az igazolványomba az van beírva, hogy grafikusművész, de ez nem pontos. Visual artist: ez a magyarul nehezen visszaadható angol szó áll talán a legközelebb ahhoz, amit csinálok.

Pécsett nagy hagyománya van az autonóm fotográfiának. Ezen a területén már voltak kapcsolódási pontjaid?

Nem igazán, ugyanis én a magam útját jártam. Érettségi után elmentem a Fényszövhöz dolgozni, ez még a varázslatos analóg világ, laboráltam, kísérletezgettem. Később színészportréimnak köszönhetően kaptam 1987-ben lehetőséget az első díszlettervezői munkára Húros Annamáriával együtt, a Vas-Zoltán Iván rendezte Peter Handke-darabban, a Kasparban: emberekről készített fotogramból állt össze egy fotólabirintus, a nézők ezen keresztül sétálva, a színpadon át jutottak a helyükre. Itt ötvöződött először a munkámban fotográfia és színház – Moholy-Nagy László hozzám nagyon közelálló tradícióját megidézve.

Fotó: Őry Dániel

Pécs sokak számára gravitációs pont. Művészek, alkotó értelmiségiek sora nyilatkozott úgy: szellemi értelemben itt vált felnőtté, találta meg önmagát. Te itt születtél és nőttél fel, itt kezdted a pályád, majd Budapestre költöztél. Miért döntöttél így?

Valójába soha nem akartam eljönni a városból. Olyannyira nem, hogy amikor megismerkedtem a budapesti születésű feleségemmel, úgy volt, hogy ő költözik Pécsre, de mint vizuális-intelligencia kutató sajnos nem talált megfelelő munkát. Így kötöttünk ki itt. Pár évre rá elköltöztünk Londonba, aztán vissza, jöttünk-mentünk, de én már Pécset se akartam elhagyni. Nagyon jól éreztem ott magam.

Ez azt jelenti, ha úgy alakulna, boldogan mennél vissza Pécsre?

Persze, a lakásomat se adtam el, van bázisom ott ma is. Érdekes, hogy a haza menni kifejezésnek mennyi árnyalata van. Ugyanúgy használom erre az Attila úti lakásra, ha ott vagyok és indulok ide, mint fordítva, csak más lesz a színe a szónak. A magánélet és a munka jelöli ki az útját az embernek. Ezt el kell fogadni. Oda kell menni, ahol el tudod tartani a családod, és ahol fejlődni tudsz a munkádban is.

De bármikor visszamennék Pécsre, ha meg tudnám úgy oldani az életemet. És ez ma már jóval könnyebb, mint régen. Mielőtt Londonba költöztünk nyertem el a Mindentudás Egyeteme 2.0 arculattervét, a tévéműsor-sorozatot a vizuális terveitől a kommunikációs eszközökig. Belevágtunk. Az itteni kollégáimmal skype-on és e-mail-en szoros kapcsolatban voltam, nem volt semmilyen fennakadás. A munkám tehát technikailag és logisztikailag, kis ügyességgel ma bárhol megoldható. De a gyerekek itteni közösségbe ágyazottsága, iskolái miatt egyelőre nem lépi meg az ember, hogy visszamenjen.

Mennyit éltél Londonban? Mit adott Neked az a város?

A családdal egy évet töltöttünk ott, de én előtte többször néhány hetet. Egyfajta gondolkodási szabadságot adott mindkettőnknek. Olyan volt, mint amikor egy kastély szalonjában kinyitsz egy tapeta-ajtót, amiről előtte azt se tudtad, hogy egy ajtó, nemhogy egy másik világot rejt. Máshogy tesznek fel kérdéseket. Itthon látjuk az ottani designerek munkáit albumokban, interneten, de az sokszor már a végeredmény, ott viszont lehetőség volt belepillantani a folyamatba. Hogy milyen fázisokon keresztül, milyen utakat lezárva és választva jut el a gondolat a megvalósításig.

Említetted, hogy a katonaság alatt fordult az érdeklődésed a tipográfia felé. Néhány évvel később, 1994-ben az Év könyve pályázaton kiemelt dicséretet kaptál, Pálinkás György A városban esik az eső című könyvének tervezéséért. Mi ragadott meg a könyvkultúrában?

Erre sincs egyszerű válaszom, az utam is kacskaringós volt. Gyerekként lassan és nehezen olvastam, nem szerettem a könyveket. Talán annak is szerepe volt ebben, hogy a szüleim válása után édesapámtól sokszor azt kaptam ajándékba. Ma pedig, ötvenhárom évesen könyveket tervezek, és annál nagyobb örömet nem lehet nekem szerezni, minthogy könyvet kapjak. A legkedvesebb időtöltésem, hogy antik-váriumokba járok itthon és külföldön egyaránt. Könyvet létrehozni pedig az egyik legnagyobb gyönyörűség.

A könyvtervezés mennyire igényel szoros együttműködést a szerzővel? Vagy inkább a szövegre koncentrálsz? Melyiknek milyen szerepe van a munkád során?

A könyv tervezőjének munkája furcsa kötéltánc, úgy kell szolgálnia, erősítenie a mindenkori tartalmat, hogy közben jó, ha valamilyen módon ő is meg tud jelenni, de nem lehet öncélú. Finom, patikamérlegen beállított egyensúly a cél. Nagyon szeretem az egyeztetést a szerzőkkel, a szövegek és a képek alkotóival. És bizony vannak érzelmileg is emlékezetes találkozások. Nemrég jelent meg Lukácsi Ákos fotográfus Párhuzamos monológ című könyve, aminek a tervezője vagyok, de tőlem teljesen függetlenül döntött úgy Ákos, hogy a Pálinkás Gyuri – Rendezzünk sugdosópartit című – első verseskötetéből kerüljenek bele idézetek. Ráadásul a kiállítás- és könyvbemutatót a MÜPÁ-ban Pelényi Margit nyitotta meg, akit nagyon szeretek és akivel szintén dolgoztam együtt. Váratlanul szép együttállása volt ez a csillagoknak.

Szerettem volna megnézni ezt a könyvet, de sehol nem találtam.

Titkos könyvtervező vagyok. (mosolyog) Sok könyvet tervezek, de kevéssel találkozhatsz a könyvesboltokban. Több magánkiadásban megjelent könyv is van köztük.

Azért van kivétel, nekem is megvan otthon az egyik, 2001-ben jelent meg, Zelk Zoltán Sirály című verse olvasható benne.

A költő özvegye keresett meg azzal, hogy magánkiadásban, külön kötetben szeretné megjelentetni – a férje és a férje első felesége emlékére – ezt a verset. Elolvastam, és elsőre azt mondtam, elnézést, de ezt most nem tudom vállalni. Az első fiam születését várjuk, bár-melyik pillanatban egy új élet jöhet a hétköznapjaimba, így most nem tudok egy halálról, az elmúlásról szóló verssel foglalkozni. Kér-tem egy évet. Elfogadta. Ebben a könyvben a lapok közepén fut végig egy piros vonal, a horizont. És a vers olvasása közben éreztem, hogy melyik versszakot hol metszi a vonal, tehát mi van horizont alatt és horizont felett. Így van benne egy olyan vizuális és intellektuális játék, amivel én is belekerülök, és ez egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy hol van a tervező egy könyvben.

A Focus-csoportról is terveztem pár éve egy könyvet, ami Gera Mihály-díjat kapott. A szintén Pécsről elszármazott fotóművészről, Hamarits Zsoltról készített könyvem második lett a MÚOSZ-nak egy másik versenyén. A diplomamunkámat a feleségem egyik írásá-ból készítettem, ami egy üvegkönyv. Egy novelláját dolgoztam fel benne, annak idején bejárta a világot, több angol könyvben publikálták, de ebből sincs könyvtárakban, könyvesboltokban. A művészkönyv műfajában ez természetes, az alkotó mellett általában gyűjtők őriznek egy-egy példányt.

Két kamasz fiatok van. Hogy látjátok az új generáció vizuális kultúráját?

Az, amit mi gondolunk a vizuális világhoz való viszonyról, az nem minden ponton egyezik azzal, amit a gyerekek a lakásból kilépve tapasztalnak. Gondoljunk csak a tankönyvekre, az osztálytermekre, vagy arra, milyen gondozatlan vagy hogyan gondozott a Vérmező.

Visszaugrok az időben, de ez a válaszomhoz szorosan kötődik. Eltölt-hettem, taníthattam két és fél évet a Lantos Ferenc és Apagyi Mária nevével fémjelzett Martyn Ferenc Szabadiskolában, és túlzás nélkül mondhatom, döntően abból élek ma is, amit ott megtapasztaltam. A jó iskola megtanít látni, hallani, zeneileg és vizuálisan is árnyalt, egyedi megközelítéseket kínál. Nagyon máshogy épült fel ez az intézmény, mint a többi magyarországi művészeti iskola, talán ezért sem volt könnyű útja. És nagyon szép, hogy az itt végzettek viszik tovább ezt a szellemiséget. Most amikor bárhol tanítok, kiegészítve azzal, amit időközben felszedtem, én is ezt a szellemiséget igyekszem átadni a hallgatóknak. A gyerekeinket is eszerint neveltük, próbáljuk a megszokottól eltérő koordináták közé terelni a gondolkodásukat.

„Számomra valóban fontos, hogy a kultúra átmossa a hétköznapokat …” Írtad a Pécs2010 – Európa Kulturális Fővárosa projekttől búcsúzó leveledben. 

Hogyne. Itt a közelben, a Pauler utca egyik házfalán, kint van egy Németh László-idézet: „A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem a hétköznapokat szabályzó elv.” Szóval nem egy ilyen nagyon szofisztikált, elemelt valami, benne kell, hogy legyen a hétköznapjainkban. Mindez összefolyik számomra. Összefolyik, hogy itt lakom és dolgozom. Néha hajnali kettőkor jövök át befejezni valamit, és háromra végzek, amikor más rendes ember alszik. Ilyen fluid az élet. Az e-mailes aláírásom is az, hogy: „art in culture”. A kultúra a fontosabb, a nagyobb halmaz, de belül ott van a művészet is.

Az EKF projektből 2008-ban, három év munka után szálltál ki. Hogyan értékeled ma ezt a lépést?

Ma is azt gondolom, hogy helyes volt, bár nem volt könnyű a döntést meghozni. A levél, ami az interneten még most is elérhető, pontosan artikulálja azt a problémát, ami miatt úgy éreztem, tarthatatlan a helyzet. Bevallom, volt azért bennem egy kis rossz érzés, kétely, hogy nem bántom-e meg ezzel a lépéssel a pécsieket, de szerencsére pont az ellenkezője történt. Többen megkerestek, hogy helyettünk mondtad ki. És több felkérés is érkezett ezután Pécsről. Ki kellett mondani, ami feszített, és el kellett engedni azt, ami nem működik. Ez máig így van, ha úgy érzem, hogy nem megy, elengedek fontos projekteket is.

Mi az a feladat, amiben most nyakig benne vagy, és mi az, amire már készülsz?

A Winterreise – női szemmel című előadásnak hamarosan premierje lesz a Zeneakadémián, Balogh Balázs barátommal, kollégámmal a mozgóképes látvány a feladatunk. Jövőre százéves a Bauhaus, mely-nek méltó megünneplésére egy kiállítást készítünk elő, ami a külföldi magyar kulturális intézményekben lesz látható. És dolgozom Székesfehérváron a koronázó bazilika emlékét megidéző állandó, interaktív kiállításon egy nagyon nagy stábbal.

Ezek mind szellemileg is nagy felkészülést és elmélyülést igénylő munkák. Sokat tanulok közben. Ahogy a tanítás által is. Tanítottam korábban a MOMÉ-n, a soproni egyetemen és a képzőművészetin is, és idén ismét a színművészetin. Kortárs vizuális nyelvről – ez az órám címe –, ahol laikusokhoz kell beszélnem, vagyis meg kell tanulnom máshogy, még közérthetőbben beszélni a képről. Nagyon élvezem – remélem, a hallgatók is.

Bellai László

Ezeket olvasta már?