PécsONE

Mégiscsak az álmomat élem

Michelisz Norbert SEAT León Európa-kupa és többszörös túraautó-világbajnoki futamgyőztes magyar autóversenyző. Hímesházán született, tanulmányait a pécsi Pollackon, illetve a közgazdasági karon végezte, ma is Pécsett él feleségével és két gyermekével. Méhes Károly beszélgetett vele.

Milyen ma visszatekintened a gyerekkorodra, a kamaszéveidre?

Elég élesen előttem van még ez az időszak. Nemcsak egy nagyon kedves faluból származom, hanem nagyon gondoskodó családból. Az, ahonnan jövök és amilyen körülmények körülvettek, nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy sikerült szakmai szempontból ilyen messzire eljutnom. Gyerekkorom nagy része egyébként azzal telt, hogy a közvetlen szomszédságunkban lakó Bajor Zoltánhoz jártam át, aki autószerelő volt, és mellette versenyzett is az 1990-es évek végéig, úgyhogy az autók irántiszeretet mindenképpen ott született meg bennem. Amikor elkísérhettem első versenyére, 1991-ben a rallikrossz-bajnokság egy futamára, nagyjából ott meg is fogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne egyszer versenyezni.

Akkor ez egy igazi gyerekkori álom!

Igen, mert, ha tőlem megkérdezték, mi akarok lenni, gyorsan jött a válasz, hogy autóversenyző.

Amúgy mi érdekelt még a suliban, vagy mi az, amit utáltál?

Nem utáltam semmit. A szüleim azért gondot fordítottak arra, hogy figyeljek oda az iskolai dolgokra, így aztán, ha nem is a kitűnő, de a jó tanulók közé tartoztam. A nyelvek, a nyelvtanulás mindig is érdekelt, és jól is ment, aztán a negyedik osztálytól jött az informatika, amire elsősorban az autós játékok miatt amúgy is szükségem volt. Ennek is köszönhető, hogy ez a világ közelebb került hozzám, és tizenöttizenhat évesen, a gimiben már azt gondoltam, hogy valószínűleg nem leszek autóversenyző, és valamilyen informatikai pályán fogok kikötni.

Szigorú család volt a tiétek, vagy inkább megengedő?

Ha egy skálát képzelek el, aminek egyik végén van a teljes szigor, a másik végén a teljesszabadság, akkor a miénket az enyhe szigor jellemezte. De a szüleim szerintem meg tudtak teremteni egyfajta egyensúlyt, amin azt értem, hogy voltak dolgok, amiket rám bíztak, de el is kellett számolnom ezeknek a dolgoknak a következményeivel, ha úgy esett. Ha nem olyan lett a bizonyítvány, amilyen kellett volna, akkor akár egész nyáron nem enyhültek meg.

Akkor ez mégis csak szigor!

Igen, de hogy mondjam…Valószínűleg én is hasonlóan fogom csinálni, mert fontos, hogy fiatalon is érezze az ember, hogy a szabadság mindig együtt jár a felelősséggel.

Stiklijeid azért akadtak?

Nem voltam rossz gyerek, de az autókkal kapcsolatban azért voltak stiklik. Az unokaöcsémmel el-elkötöttünk egy-egy javításra váró autót, és akadt néhány olyan helyzet, amikor tovább maradtunk el, mint ahogy megengedték, elkorzózgattunk a hímesházi halastavak környékén; aztán előfordult, hogy picit összetörtük a kocsit… De aki kívülről látott engem, aziskolai énem alapján kevesen gondolták volna, hogy rejtezik bennem egy ilyen személyiség is, aki, ha volán mögé kerül, nem igazán törődik semmivel, csak a pillanatnyi élvezettel.

Tényleg egyfajta transzformáción mész át, ha autó közelébe kerülsz? Mert való igaz, hogy megjelenésedben egy nyugodt, kimért, mondjuk tanárember benyomását kelted – vagyis nem az autóversenyző jut rólad először az eszembe.

Amikor magamban felmértem, hogy az álom ellenére valószínűleg nem lesz belőlem autóversenyző, egyben kialakult bennem egy védekező mechanizmus, hogy legyen valami biztos megélhetésem az életben. Innen jött az, hogy diplomát szereztem, vagyis ügyeltem rá, hogy azokban a dolgokban, amik érdekelnek, megfelelően elmerüljek. Amikor a Pollackra, majd a közgázra jártam, mindig megtaláltam azokat a területeket, amik érdekeltek és amikben kihívást találtam.

Ezek az egyetemi évek kellettek ahhoz, hogy megtanuljam ne csak sportolói vagy autóversenyzői szemmel nézni a világot. Ráadásul az autós pályafutásom koraiszakaszában ott volt az is, hogy minden évhez úgy álltam hozzá, hogy az az utolsó. Hiszen sok minden kell ehhez a sporthoz, pénz, támogatók, háttér – és egészen sokáig, hétnyolc éven át, 2013-ig az volt a jellemző, hogy akár még januárban sem tudtam biztosan, hogy összejön-e a szezon, tudok-e majd versenyezni. Persze mindig reménykedtem, de idővel, és ezt őszintén mondom, megedződtem annyira, hogy ha kell, el tudjam engedni ezt az egészet.

Kétszer is említetted, hogy rádöbbentél, nem leszel autóversenyző. Milyen volt ezt megélni és elfogadni?

Nagyon komplex dolog ez. Sok fiatal van, aki szeretne versenyezni, érdeklik az autók, de fogalma sincs, hogy jó lenne-e benne vagy sem. Én már hétévesen vezettem a nagybátyám által épített kisautóban, amivel az autóvezetés alapjait el tudtam sajátítani, de olyan helyzetbe egészen a szimulátoros koromig nem kerültem, hogy össze tudjam mérni magamat másokkal. A gimis éveim alatt alapvetően lemondtam az egészről, semmilyen téren nem láttam a lehetőségeket, nem is szólva az anyagiakról, még egy hazai gokartbajnokságról sem lehetett szó. De aztán következett a szimulátoros hullám. Felfedeztem magamnak a komolyabb autós játékokat, amik kemény fizikai feltételeket támasztanak, hiszen mozognak, és jöttek egyre komolyabb virtuális sikerek. Itt éreztem megint, hogy egyrészt szeretem csinálni, és nem kerülök olyan helyzetbe, hogy nagyon meg tudnának verni. De ekkor is csak arra gondoltam, hogy hú, de jó lett volna, ha én is elkezdhetek versenyezni… Holott szimulátorozni sem azért szimulátoroztam, mert nagy kiugrási lehetőséget láttam benne, csak azt éreztem, hogy ez egy jó lelki kiteljesedés, online összemérni a tudásomat más tehetséges fiatalokkal. És akkor 2005-ben egy nap Wéber Gábor, akit ebből a szimulátoros világból ismertem, felhívott, hogy lehetne jönni egy tesztre a Zengő Motorsporthoz.

Voltak idoljaid, hőseid?

A Forma-1-et néztem, 1992-ben, 1993-ban csak egy-egy futamot, és az 1994-es év volt az, amit végig követtem. Arra emlékszem, hogy Schumacherből átjött, hogy milyen borzasztóan tehetséges, de talán épp ezért nem neki, hanem mindig annak szurkoltam, aki ellene küzdött. A legelején Mansell-drukker voltam, és fogalmam sem volt még arról, hogy ugyanakkor van a születésnapom, mint neki (augusztus 8.).

Egyéb kategóriák érdekeltek?

Nagybátyámmal eljárogattam versenyekre, voltunk a Mecsek Rallyn, de úgy igazából csak a Forma-1-et követtem.

Milyen most mindebben benne lenni versenyzőként, szakértőként?

Amíg az ember nem jut el egy paddockba, nagyon elérhetetlennek tűnik. Aztán amikor már ott vagy, és például a hondás események kapcsán találkozol egy Alonsóval, Buttonnal, Vandoorne-nal, arra kell rájönni, hogy ők is „csak” emberek, simán el lehet csevegni, viccelődni velük. Kevésbé lesz misztikus. Nem is versenyzőként, hanem egyszerű szemlélőként.

Érzed-e azt, hogy most már rád tekintenek így, mint afféle különleges, elérhetetlen személyre?

Nem igazán. Most volt egy közönségtalálkozó, ahová nagyon sok ember jött el, és teljesen el tudtam lazulni a rajongók és szurkolók között. Soha nem éreztem azt, hogy bárki megszeppenten jönne oda hozzám. De lehet, nem tudom magam kívülről szemlélni. Mert azért emlékszem, hogy tíz-tizenegy évesen én miképp néztem fel akár a nagybátyámra, akár a magyar autós bajnokságok sztárjaira – és lehet, hogy sokan most rám is így tekintenek. Szerencsére nem érzékelem ezt, és mindig törekszem arra, hogy elérhető maradjak a rajongók számára, ami, sajnos, egyre nehezebbé válik. Elég csak annyit mondanom, hogy nálunk megszületett Mira után a második baba, Emma.

Gondolom, egyre nehezebb beosztani az idődet, hiszen a nap csak huszonnégy órából áll…

Az elmúlt két év arról szólt, hogy meg kell tanulnom prioritásokat felállítani. Az első nagy ugrás a Honda gyári csapatába való bekerülés volt. Amikor éreztem a felelősséget, a szakmai értelemben vett – amúgy jó – nyomást. Aztán jött a saját versenycsapatom, ami játéknak indult, ki akartuk próbálni, hogy meg tudjuk-e csinálni, aztán amikor már benne voltunk, nem akartunk kihátrálni belőle. Ekkor a feleségem, Johanna már várta Mirát. A tavalyi év első néhány hónapja mindezekkel együtt borzasztó nehéz volt, és ekkor döbbentem rá, hogy tovább ezt így nem lehet csinálni. Hogy mindenbe, ami érdekel, belevágok, és közben lemorzsolódnak az emberi kapcsolatok, barátok, noha sokan meg lelkesedtek, mekkora „király vagyok”, hogy mindezt elértem, miközben én meg egyáltalán nem ezt éreztem.

Rájöttem, hogy ez már egy másik élet, amikor gyerekeim vannak, akiknek fontos, hogy lehetőleg minél többször találkozzanak az édesapjukkal. Nincs olyan ember, aki beosztaná az időmet, ezt szeretem csinálni, de persze van segítségem a média megkeresései, akár egyéb kapcsolattartásterén. Meg kellett tanulnom nemet mondani. Ritkán fordul elő egyébként, mert ezek a dolgok megérintenek. Továbbra is szeretek odafigyelni az ismerősökre, a régi barátokra, és nem lenne jó, ha úgy tűnne, megfeledkeztem róluk.

Az időhöz milyen a viszonyulásod most, harmincnégy évesen? Mennyire lehet tervezni a versenyzői pályafutásodat, figyelembe véve például azt, hogy jelenlegi csapattársad, Gabriele Tarquini ötvenhat évesen még vidáman nyomja?

Nem lehet tervezni. Középtávon esetleg. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy versenyezni fogok-e még ötvenhat évesen, ezt nyilván nem tudom megmondani. Említettem már, hogy a pályám elején évről évre jöttek a lehetőségek, az, hogy egyáltalán folytathatom-e. Nem vagyok naiv, látom, hogy sok fiatal tehetség mozdul el a túraautózás felé, úgyhogy simán benne van a pakliban, hogy egy gyenge szezon után már nincs szerződéshosszabbítás a csapatomnál, és nincs más ajánlatom. Akkor majd át kell gondolnom, merre tovább.

Csak azért, mert valamiből meg kell élnem, nem akarok mindenáron autóversenyző lenni. Egyrészt nem szeretném elvenni a helyet a fiatal tehetségek elől, hiszen Magyarország e tekintetben kicsike piac. De amíg érzem a kihívást, addig török előre, mert még vannak célok, amiket szeretnék elérni.

Ha 2017 végén nem csúszik ki a kezed közül a szinte biztos világbajnoki cím, könnyebben akasztanád szögre a sisakot?

Nem tudom. Tavaly nagyon magam alatt voltam a katari döntő futam után, de mostanra kilencvenkilenc százalékosan túl vagyok rajta. Nagyon keveset foglalkozom azzal, ami akkor történt, sőt, ma már biztos vagyok benne, hogy valamiért így kellett történnie. Szerintem néhány év múlva mosolyogva gondolok rá vissza, tudván, hogy ez is egy szükséges állomás volt azon az úton, ami oda vezetett, ahol akkor épp leszek. Amikor egy peches eset történik, az ember nyilván sajnálja magát, és haragszik a világra, de lehet, hogy ettől lesz jobb versenyző és érettebb személyiség. Az én esetemben azt a lehetőséget kell élvezni, amit nekem a sors megadott, mert látom, mennyire kitüntetett helyzetben vagyok. Hiszen mégis csak az álmomat élem!

Méhes Károly

Michelisz Norbert 1984. augusztus 8-án született. Szimulátorversenyzői sikerei után 2006-tól kezdődött el valódi pályafutása. A Suzuki Swift, a Renault Clio és SEAT Leon kupákban elért eredményei után 2010-től lett teljes szezonra a Zengő Motorsport versenyzője. A túraautó-világbajnokságban (WTCC) 2012-ben szerezte első győzelmét, 2016-tól a Honda, 2018-tól a Hyunday gyári csapat pilótája. 2017-ben a világbajnokság 2. helyét szerezte meg.

Ezeket olvasta már?