PécsONE

„Sokan szeretnek, de kevesen tudnak itt élni…”

Mondja ezt Hollósi Orsolya bohócdoktor, a JESZ színésze és franciatanár, merthogy nem mindig elég egy város bája, hogy az ember ott le is telepedjen. Például kellhet még egy nőé is. Legalábbis az övé elég volt, hogy az Alliance Francaise jelenlegi vezetője, Jean-Christophe Giraud ne akarjon elmenni Pécsről immár másfél évtizede.

Miért vágyódtál el Franciaországból?

J-C. G.: Bordeaux-i vagyok és francia nyelvtanárként végeztem ott az egyetemen, ami után az volt a tervem, hogy utazgatok majd a világban, és mindenhol franciát tanítok. Voltak ott magyar barátaim, akik az Erasmus programban érkeztek, és mikor láttam, hogy van egy álláshirdetés a Magyar–Francia Ifjúsági Alapítványon keresztül a pécsi Leőwey Gimibe francia lektornak, megkérdeztem tőlük, milyen város Pécs, és mivel ők jó véleménnyel voltak, úgy döntöttem, hogy idejövök.

Ez mikor volt?

J-C. G.: Tizenöt évvel ezelőtt.

Mik voltak az első benyomások?

J-C. G.: Nagyon megtetszett a város. Nagyon szépnek találtam. Meg nagyon pezsgő volt a kulturális élet. Mindig történt valami. A fesztiválok, a PEN a Szántóban, a bulik a Kinóban. Ez a gazdag élet nagyon tetszett nekem. Aztán pedig könnyen ment a beilleszkedés. Voltak és vannak francia barátaim, akik itt élnek, és akkor ismerkedtünk meg, együtt jártunk mindenfelé. A kollégáim a gimnáziumban is beszéltek franciául, szóval könnyen ki tudtam alakítani egy baráti kört, akikkel nem volt gond a kommunikáció.

A bor finomabb itt, mint Bordeaux-ban?

J-C. G.: Ugyanolyan finom. Mindenhol vannak jó borok. Annyi a különbség, hogy itt drágább a jó bor, mint Franciaországban, mert ott nagyobb mennyiségben termelnek. De ugyanúgy élvezek egy finom szekszárdi vagy villányi bort, mint a bordeaux-it.

Fotó: Sasvári János

Mi tartott itt téged tizenöt évig?

J-C. G.: A szerelem…

Orsival felnevetnek. Jó válasz.

… Az volt az eredeti tervem, hogy két évig maradok. De találkoztam Orsival, aki akkor még francia szakos egyetemista volt, így egy idő után egyértelmű vált, hogy még maradok, és elkezdtem itt építeni az életemet, szóval most már otthon érzem magam Pécsett.

H. O.: Egyetem alatt bohócdoktor lettem a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál. Akkor megfelelő megélhetést biztosított nekem, és Jean-Christophe-nak is kezdtek jönni a lehetőségek. Azt vettük észre, hogy jól megvagyunk, így nem merült fel, hogy el kéne menni.

J-C. G.: Azért nem volt mindig annyira biztos a helyzet. Mert ugye egy évig a Leőweyben, aztán Szombathelyen dolgoztam, utána pedig nem volt semmi. Illetve magán franciaórákkal próbálkoztam. Akkor kicsit nehezebb volt, de később elkezdtem dolgozni a Gandhiban, majd kikötöttem nagyjából tíz éve a Pécsi Alliance Francaise-nál, ahol azóta is dolgozom. Először tanárként kezdtem, és négy éve vagyok az egyesület vezetője.

A szerelmen kívül mi marasztalt itt? Nem érezted magad idegennek?

J-C. G.: Elég gyorsan otthon tudom magam érezni mindenhol. Tizenhárom éves koromig éltem Bordeaux-ban, utána tíz évig Új-Kaledóniában, majd két évig Londonban, aztán pedig itt. Az otthon nekem ott van, ahol jól érezhetem magam a családommal, a barátaimmal. Ezt Pécsett megtaláltam.

Franciaországba, ha utaztok, hazamentek?

J-C G.: Most már nem. Most úgy vagyok ott, mint egy turista. Nem „otthon érzés” hazamenni a szülőkhöz. Nekem az otthon, itt van Pécsett.

Orsi, te hogy érzed magad, ha Bordeaux-ban vagytok?

H. O.: Nem érzem magam teljesen idegennek, mert már tizenöt éve vagyunk együtt, és ez idő alatt, évi két látogatással, sikerült megismernem Jean-Christophe családját. Szóval már van egy otthonosság érzés, mikor ott vagyunk.

Nem gondoltatok rá soha, hogy esetleg Franciaországban éljetek.

J-C. G.: Eddig mindig jó lehetőségeink voltak itt. Akkor érné meg odaköltözni, ha legalább az egyikünknek lenne egy jó állása, ami jövedelem szempontjából az egész családnak biztosítana egy kényelmes megélhetést. De ez nem ilyen egyszerű. Nekem bölcsész diplomám van, és ott csak tanítani tudnék. Ott pedig a tanári állásokra pályázni kell. Ha szükség van száz tanárra, akkor ez első száz kap munkát és nem tudhatod, hogy hol. Ez pedig kicsit ijesztő, mert az is lehet, hogy egy francia nagyváros peremterületére küldenek, miközben nekünk itt jó életminőségünk van. Szóval nehezen indul el az ember a bizonytalan felé. Itt már sok mindent felépítettünk, ott pedig kezdhetnénk elölről.

H. O.: Meg alapvetően szeretünk itt élni. Sok barátom elment már innen az elmúlt években. Sokan szeretnek, de kevesen tudnak itt élni. Mert nincs lehetőségük munkára. Nekünk viszont ez megadatott. Mindig voltak lehetőségeink. És mivel jól is éreztük magunkat, nem is akartunk innen elmenni. Persze Franciaországban is nagyon szép, de ott se hull minden az ember ölébe.

Miért szereted a munkádat, Jean-Christophe?

J-C. G.: Mert nagyon változatos. Tanítok, kulturális eseményeket szervezünk, és az intézmény jövőjét egyengetem. Fejlesztéseket, pénzszerzési lehetőségeket igyekszünk megvalósítani.

És Orsi, te hogy vagy a bohócdoktorkodással? Meddig lehet ezt csinálni? Lehet innen nyugdíjba menni?

H. O.: Abban egyre inkább biztosabb vagyok, hogy nem. Érdekes, izgalmas és változatos munka, de ezzel együtt nagyon kimerítő is. Mindig kellenek olyan projektek, amiben picit mást csinálunk, és erre az alapítvány felől megvan a törekvés, mert nem mindig a gyerekekhez megyünk a kórházba. Van, hogy az idősek otthonába készítünk valami műsort a pécsi bohócdoktorcsapattal, meg folyamatosan képzésekre járunk. Szóval ezek nagyon kellenek, hogy legyen új inspiráció.

Bírod?

H. O.: Ha bizonyos időközönként elmehetek mást csinálni, vagy nem csinálni semmit, akkor igen. Egy hónapban hat-nyolc alkalom van, amikor megyek, és ennyi elég is. Különben belefásulok, és az már nem jó. Meg az is hozzátartozik, hogy megpróbálsz meghúzni egy határt, és nem hazavinni a munkát, de bizonyos dolgokat nem tudsz nem haza vinni. Csak beteg gyerekeket látok, és például a saját gyerekemmel kapcsolatban is sokszor jobban aggódom, mint kellene, mert azon jár az eszem, hogy mennyi minden baj érheti. De az is igaz, hogy sokkal jobban tudatában vagyok annak, mekkora dolog az, hogy mi egészségesek vagyunk. Rányomja bélyegét ez a munka arra, hogy te hogyan gondolkodsz a világról vagy az életről. Szerencsére nem csak ezt csinálom. Mellette még tanítok franciát, vagy magyart külföldieknek, meg játszom az Egyetemi Színházban, és ezek teljesen más feladatok, amik felfrissítik az embert, mert más gondolkodást igényelnek. Ha ezekből is sok van, az se jó. A lényeg, hogy egyensúlyban tudjam tartani a feladataimat. Mindenből csak annyit, hogy legyen időm a családomra és magamra is.

Igen. Itt van Matilda is, akinek a nevelése, bár nem munka, de közös feladat. Hogyan oszlik ez meg? A francia vagy a magyar kulturális háttér az erősebb?

J-C. G.: Vegyes. Ha a nyelvről van szó, akkor én csak franciául, Orsi csak magyarul beszél hozzá. Az óvodában a magyart, otthon a franciát használjuk. A két nyelvvel pedig kapja a két kultúrát is. Amikor Franciaországban vagyunk, ott inkább magyar kislány. Például a levest nagyon szereti, ami nálunk nem szokás úgy, mint itt Magyarországon. Inkább télen, és akkor is inkább csak vacsorára. Szóval amikor ott vagyunk, mindig szoktunk főzni valamilyen magyar ételt nyáron. Legutóbb csülkös bablevest csináltunk. A gyerekeknek nem igazán tetszett, Matildának viszont az egyik kedvence.

H. O.: Ugyanakkor meg, amikor itthon a sajtosnál állunk sorban, hisztizik, hogy vegyünk rokfortot, az eladó meg kigúvadt szemmel bámul, hogy ez meg milyen gyerek. Tehát igen, benne ötvöződik a francia és a magyar hagyomány, ízlés, kultúra. Gasztronómiai szempontból meg tényleg mindent eszik, mert se tipikusan francia, se echte magyar konyhát nem viszünk otthon. Jean-Christophe szeret főzni, de ő készít mindenfélét az olasz kajától a kínaiig. Amikor anyukáméknál vagyunk, akkor a „vajas kenyér párizsival” a legnagyobb szám, mert mi otthon ilyet nem eszünk.

Hány éves most?

H. O.: Öt.

Akkor már nincs messze az iskola.

H. O.: Az még nagy kérdés, hogy hova menjen iskolába. Itt Magyarországon, vagy Franciaországban? Mert nem mindegy az oktatás minősége sem, illetve az a szellemiség, ami áthatja. De ezen még ráérünk gondolkodni. Addig van még két év.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?