PécsONE

„Ott van az otthonom, ahol a családom és a műhelyem”

Colin Foster angol szobrászművész 1985 óta él Magyarországon. A művészeti kar korábbi dékánja, a doktori iskola jelenlegi vezetője az elmúlt harminchárom évben rengeteg helyen alkotott már a világban, de a „bázisa” mindig Pécsett és környékén volt. Nyolc éve él Nagynyárádon. Kőszobrok az udvaron, műanyagok a pajtából és egyéb gazdasági épületekből átalakított műtermekben. Ahogy meséli, miközben körbevezet, hétvégi háznak indult, de mikor elkészült a felújítás, egyszer kijöttek, hogy kint alszanak és azóta sem mentek vissza Pécsre lakni…

Mennyit vagy itt a műhelyedben és mennyit Pécsett az egyetemen?

Az egyetemen van egy osztályom a graduális képzésben, meg a doktori iskolában tartok szemináriumokat, illetve felügyelem az adminisztrációs munkákat. Szóval manapság már sokkal több időt tudok a műhelyemben tölteni. És ez a jó arány. Fontos, hogy tudjak miből meríteni a tanításhoz is. Mindig frissíteni kell a gondolatokat, hogy a hallgatóknak ne ugyan azt ismételgessem éveken át. Meggyőződésem, hogy az inaktív művész nem tud olyan effektíven tanítani, mint az aktív. Most erre van lehetőségem bőven. Mindig van új ötletem és folyamatosan tudok alkotni, bár ilyenkor ősszel minden évben indul egy kisebb „krízis időszak.”Jön a tél, sötét és elmegy a kedvem mindentől. De ez jó is, mert ilyenkor megy a rajzolás modellezés. Fölfrissítem a gondolataimat.

Fotó: Sasvári János

Mivel foglalkozol mostanában?

Nemrég voltam Szlovéniában, Lendván, ahol bronzból öntöttük ki egy munkámat és néhány kisebb plasztikát. Izgalmas volt, mert már több mint negyven éve nem volt dolgom a bronzzal. Aztán, mikor hazajöttem, el is kezdtem egy színes projekten dolgozni. Az elmúlt években csak fehér munkáim voltak, szóval majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből.

Korábban csak kővel dolgoztál. Itt a műhelyedben viszont már csak műgyanta alkotások vannak.

Nyolc évvel ezelőtt kiderült, hogy szilikózisom van és abba kellett hagyni a kőfaragást. Pár évig nem tudtam mit kezdeni magammal, mindent kipróbáltam. Volt idő mikor gipszből készítettem nagyméretű maketteket, amiket néha kiállítottam, de nagyon törékeny ez az anyag és így nem volt az igazi. Aztán elkezdtem a műgyantával dolgozni, ami strapabíróbb. Építettem két-három nagyobb szobrot és rájöttem, hogy nagyon sok lehetőség van ebben az anyagban. Nagyon jól lehet vele formákat önteni és szépen, játékosan dolgozni.  Így egy teljesen új stílus jött létre, illetve egy új fázis a művészi gondolkodásomban. Most pedig Lendván az is kiderült, hogy nagyon jól néznek ki ezek a szobrok bronzba öntve is. Ugyanis egy korábbi műgyanta alkotásomat öntöttük ki az otthoni múzeum számára ott.

Hogyan épülnek föl ezek a szobrok?

Mindig van egy alapja. Volt, hogy szerves anyagra, például egy kiflire vagy egy tökre építettem föl a szobrot, de leginkább hungarocellt, vagy itongot használok. És ha megvan a váz, azt körbe kell venni egy hálóval és arra viszem föl a műgyantát és építem rá, darabról darabra a különböző kiöntött formákat. Ezekhez negatívnak pedig, mindenféle háztartási csomagoló anyagokat - tojástartó, jégkocka szilikonforma, kindertojás – használok. Van egy szobrom, („A kezdetben” című.  – a szerk. ) ami egy nagy tojás és amit tojástartóforma-öntések borítanak.

Azt mondod, ez az új anyag egy új szakaszt indított el a művészi gondolkodásodban. Hogyan változott, miután elkezdtél a műgyantával dolgozni?

CF: Először úgy dolgoztam vele, mint a kővel, de mivel elég drága ez az anyag, gyorsan kiszárad, és így sok a maradék, valami megoldást kellett találni, hogy gazdaságosabb legyen a felhasználás. Aztán egyszer a maradék anyagot kiöntöttem egy joghurtos dobozba. Amikor kivettem, láttam, hogy milyen izgalmas forma és rájöttem, hogy ezzel az anyaggal egészen másféleképpen is lehet gondolkozni. Később új tartalma is született a szobraimnak. Egyszer lent voltam a tengerparton, az Adrián és ott a vízben megláttam egy horgonyt, amit benőttek különböző tengeri élőlények. Eltűnt az eredeti formája. Ez nagyon izgalmasnak tűnt, ezzel kezdtem játszani a szobraimban. Lendván például, azt mondta az öntőmester, hogy ez úgy néz ki, mintha most ásták volna ki a tenger aljáról. Na – mondtam – pont ezt akartam.

Emellett nem kopott ki a másik téma, a land-art sem.

Amikor Pécsett elkezdtem tanítani, rájöttem, hogy a hallgatókat nagyon érdekli a természet. Valamikor a ’70-es évek elején foglalkoztam land-arttal. Aztán később itt a hallgatóknak kezdtem ilyen szemináriumokat csinálni, majd elkezdtek hívni különböző művésztelepekre. Azóta párhuzamosan foglalkozom ezzel a mostani műtermi munkáim mellett. Természet és műanyag művészet. Ez mondjuk egy érdekes filozófiai kérdés. Szerintem az emberi tevékenységet nem kell elkülöníteni a természettől.

Mikor kezdett el foglalkoztatni a természet?

A főiskola előtt tájképeket festettem. Nagyon foglalkoztatott az ökológia. Volt a középiskolában egy regionális művészetoktatás szervező, aki összegyűjtött néhány fiatalt a középiskolákból és elvitt minket táboroztatni Walesbe. Ott rájöttem olyan lehetőségekre, amikről nem is álmodtam. Akkor Liverpoolban laktunk és az volt a legközelebbi csodálatos táj.

A természethez iránti vonzalmad csak a művészethez köthető?

Hegymászó voltam és nagyon sokat voltam a természetben. Amikor ideköltöztem a ’80-as évek közepén, rájöttem, hogy az angol táj az, ami igazán hiányzik nekem. Nem az emberek, hanem a hegyek és a tenger. Nagyon sok brit művésztől hallottam ezt, hogy milyen fontos neki a táj. Nem tudom miért van ez…

Akkor fontos, hogy hova születik egy művész.

Abszolút. A művészi gondolkodás, a kreativitás nem a velünk született génállománytól függ, hanem attól a környezettől, ahol az ember felnő. Mindig szoktam mondani a hallgatóimnak is, hogy bátran hagyatkozzanak a gyermeki mivoltukra. Felejtsék el, hogy most valami fontos művet szeretnének létrehozni, tessék játszani. Ez a művészi hozzáállás eszenciája. Így tudunk agyban olyan kapcsolatokat létrehozni és összefüggéseket találni, ami más embernek lehet, hogy nem menne.

Ezzel a játékossággal állsz hozzá te is a munkáidhoz mind a mai napig?

Persze. Nem szoktam a munkafolyamat bizonyos fázisaiban senkit se beengedni a műhelybe. Mert én a „legidiótább” dolgaimat csak teljesen egyedül, magamban tudom kikísérletezni.

De nem lehet csak „ad hoc” módon dolgozni. Kell, hogy legyen valami tudatosság is benne.

Mindig, amikor dolgozok, próbálok mindent kizárni a fejemből, de az lehetetlen. Rengeteg szobrot csináltam már életemben és bizonyos dolgok, gondolatok, motívumok vissza-vissza térnek tudat alatt is. Mindig van egy impulzus. Cézanne mondta, hogy mindig van egy petite sensation, egy kis érzés, egy benyomás, amiből elindul az alkotás. Ebben hiszek. Van egy érzés, hogy mit szeretnék kifejezni majd azzal a munkával, ami aztán menet közben alakul.

Miért jöttél Pécsre, illetve Villányba?

A ’80-as évek elején pályáztam a brit konzulátuson, hogy a Szovjetunióban tanulmányozhassam a köztéri szobrokat. Nem azért mert jónak tartottam őket, hanem mert érdekelt ezeknek a finanszírozási háttere, illetve a művészek helyzete. Aztán mivel az Oroszok nem fogadták el, egy év múlva volt lehetőségem egy londoni építésszel, Magyarországra jönni tanulmányútra. Ezen az úton láttam, hogy itt is van sok ilyen politikai szobor így újra pályáztam a konzulátuson a korábbi tervemmel, amit a magyarok elfogadtak. Mindenben készségesen segítettek. De közben találkoztam az alternatív művészekkel is és így kerültem le Pécsre. Itt megismerkedtem Gellér Brúnóval, Bocz Gyulával, majd kivittek Villányba is. Nagyon megtetszett a szoborpark és rögtön volt egy ötletem, hogy mit lehetne ott csinálni. Rá egy évre, aztán meg is hívtak oda dolgozni és akkor csináltam azt a nagy hajót. Alatta mentek a szőlősorok, mint hullámok. Ma már nem működik a látvány úgy, mint akkor, mert benőtte a növényzet.

Miért volt vonzó a Villányi lehetőség?

Londonban akkor egy belvárosi műhelyem volt a Kings Cross vasútállomás mögött. Itt pedig nagyméretű szobrok alkotására volt lehetőségem. Utána minden évben hívtak folyamatosan sokfelé a világban ilyen nagy szobrokat készíteni a természetben, ami nem land-art, csak sokban hasonlít. Ezek inkább ilyen „jelek a tájban”. A természetművészeti alkotások leginkább csak temporálisan élnek a tájban. Szóval a villányi volt az első, azóta pedig sok szoborparkban születtek alkotásaim, vagy csak úgy pusztán a hegyoldalban állnak valahol… Ez az, ami igazán tetszik. Amikor senki nem tudja, hogy ki csinálta azt a formát a tájban. Kerestem egyszer egy fotót egy munkámról a neten, aztán a program feldobott egy olyan képet is, amiről nem tudom, hogy honnan tudhatta a kereső, hogy az az én szobrom. Ezt Franciaországban az Alpokban csináltam. Rákattintottam és aki felrakta, azt írta alá, hogy - „Sétáltam itt a hegyekben és ráleltem erre a csodára. Ki tud valamit róla?” - Nyilván nem írtam hozzá semmit, mert hát pontosan ez az, amit szeretnék. Hogy én nem létezem. A művész eltűnik, csak az alkotás marad.

Melyek azok a munkáid, amikre te is azt mondtad, hogy tetszik.

Az egyik, amelyik nagyon jól működött, az egy régi német bazaltbányában van. Egy nyári kurzust tartottam a közelében így már ismertem a terepet, mikor meghívtak, hogy készítsek oda valamit. Volt egy évem tehát gondolkodni a terven, ami aztán nagyon jól sikerült a gyakorlatban is. Aztán ott van az a francia munka, amit már említettem. Meg volt olyan is, amit úgy csináltam meg, hogy nem tudtam, hogy hova fog kerülni a szobrom. Előtte ilyeneket soha nem vállaltam. De ez egy svéd meghívás volt és olyan élethelyzetben voltam, hogy kellett a pénz. Szóval úgy kezdtem el gondolkodni, hogy egy olyan szobrot készítsek, amit bárhova is állítanak ki, azt lássák, amit én akarok. Így a nap mozgásához tájoltam a munkát. A nap-éj egyenlőség napja előtt készült el és úgy terveztem, hogy a napján teljesen felvilágítja majd a nap. Sikerült is, de csak azon a napon. Szóval egy évben egyszer lehet ezt a szobrot teljes pompájában látni, ha megfelelő tájolással állították föl. Aztán később is készítettem még ilyen fényjátékokat, himnuszokat a napfényhez. Például Dubaiban. Az is nagyon jól sikerült. Vagy éppen Beremenden is van egy ilyen. Ezek is olyan alkotások, amikor abszolút el tudok tűnni. Mondjuk most, amiket csinálok, azok megint inkább egy személyes világból épülnek. De nem baj. Az ember élete folyamán mindig változik.

Azt mondod, hogy amikor idejöttél, elkezdett hiányozni a brit táj. Akkor miért maradtál itt?

Egyrészt mert lett itt egy barátnőm, akit később feleségül vettem, aztán azóta újra is nősültem. Szóval családi ok volt az egyik, a másik pedig, hogy amikor ott dolgoztam Villányban, új igazgatója lett a baranyai művésztelepeknek. Komor István, aki felajánlotta nekem, hogy legyek a Villányi Szoborpark művészeti vezetője. Ez lehetőség pedig nagyon tetszett, mert olyan méretekben tudtunk dolgozni, mint előtte még sohasem. Egy nagy tájrendezési munka volt szobrászati elemekkel. Aztán itt lett a bázisom és innen mentem, ha éppen máshova hívtak.

Itt van az otthonod?

Igen. Ott van az otthonom, ahol a műhelyem, a családom és a házam. Ezek a legfontosabbak. Bár ha nem lenne házam, az annyira nem zavarna, mint ha nem lenne műhelyem.

Műhely egyenlő menedék?

Ez érdekes. Erre nem is gondoltam… De igen. Menedék…

Kuti Gergely

 

 

Ezeket olvasta már?