PécsONE

„Az embernek nagyon kell szeretnie azt, amit csinál”

Somody Péter Munkácsy-díjas festőművész, egyetemi tanár festői kis udvarába invitált, hogy a művészet és mecenatúra kérdéseit ott, a borostyánnal benőtt házfal hűvösében bolygassuk egy rövid délelőtti órán, amíg az árnyék nem fordul át a ház a másik oldalára.

Mivel foglalkozol mostanában festészetedben?

Ugye állandóan van az ember fejében egy folytatólagos festészeti gondolatsor, amivel foglalkozik. Tulajdonképpen akkor is, amikor nem a műteremben van. Állandóan gombolyítja tovább ezt a gondolatszövetet, ami képekből áll, és azok változása teszi folyamattá. Nagyon nehéz megmondani, hogy az, amit az ember ma gondol, vagy ma csinál, annak mikor volt az eredője. Én ezt egy folyamatos cselekménysornak látom, és nagyon elevenen él bennem, amit az elmúlt majdnem harminc évben csináltam. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy ma mit csinálsz, akkor azt mondom, hogy mi az, amit folytatok. Tulajdonképpen a korábbi formáimat megpróbálom fölbontani, strukturáltabban, több kisebb elemből összerakni, és ehhez a fragmentáló folyamathoz igyekszek új színeket is keresni.

Nagyítás – részlet – 2017, akril,vászon, 100 x 80 cm

Bátran vállalod, amit huszonöt évvel ezelőtt csináltál?

Igen. Abszolút. Nemrég volt a Paksi Képtárban egy nagy kiállításom, ahol elővettem ’92-es,’ 93-as képeket, és szembeállításba kerültek azokkal az alkotásokkal, amik az elmúlt egy-két évben készültek. Ez egy elég nagy lélegzetvételű tárlat volt, több mint ötven képpel. Itt azért módomban állt rálátni, hogy néz ki, és milyen kisugárzása van annak, amit huszonöt évvel ezelőtt készítettem. Szóval nagyon is merem vállalni. Volt korábban, amikor úgy éreztem, hogy jobban elengedtem a régit. Most megint azt gondolom, hogy nagyon büszke vagyok rá. Teljesen kibékültem vele. Van, amikor az embert a változás türelmetlensége jobban böködi, és ki akar vergődni saját öreg bőréből. Ez jó, de ezeket az öreg bőröket szerintem nem kell eldobni. Én most igazából élvezem, hogy vannak ilyen régi periódusaim, amikre vissza lehet tekinteni.

Téged érdekel a közönség? Egyáltalán figyelembe kell vennie a festőnek, mi az, ami éppen tetszik az embereknek?

Ha az ember nem él elzárkózva, akkor hiába mondja, hogy nem veszi figyelembe, a környezet mindenképpen hatással van rá. Hogy ki a közönség, az mindenképpen érdekes dolog. Közönségnek nevezhetjük azokat a barátokat is, akik körülöttünk dolgoznak? Művészeket, családtagokat, akikkel az ember együtt éli az életét? Vagy csak az az ismeretlen a közönség, aki belép a kiállítótérbe, és életében először meglátja a munkádat? Ez az illető is lehet képzettebb művészeti területen, vagy lehet teljesen képzetlen ember. Mindenesetre engem nagyon érdekel, hogy az emberek mit gondolnak rólam, mert érdekel a világ. Az viszont ebből nem törvényszerűen következik, hogy a vélemények engem minden esetben befolyásolnak.

Fotó: Horváth Gábor

Azért kérdezem, mert ugye az eladható inkább, ami trendi, ami a többségnek tetszik. Ebből a szempontból kell idomulnia a művésznek a közönséghez, vagy járjon a saját útján, és talán majd fölfedezi valaki, és trendi lesz az, amit csinál?

Hiába próbálja az ember a tapasztalatait egymásra pakolni, hogy mi a jó mű, vagy mi az eladható, nagyon nehezen rakható össze képlet formájában. Nagyon ismert művészkörökben, hogy van a rossz mű, amit el lehet adni, van a rossz mű, amit nem lehet eladni és ugyanígy a jó művel. Azt gondolom, ha a művész, mindazzal együtt, amit a világról, a művészetről gondol, csinálja a saját dolgát tovább és tovább, talán beleütközik olyanokba is, akik vásárolni akarnak tőle. De ez sokkal, de sokkal több komponensből áll. Hiszen van, aki vásárolna, de nincs pénze rá, van, akinek van pénze, de nem szeretne vásárolni, és vannak emberek, akik lehet, hogy vennének, de nem jutsz el hozzájuk, nem ismernek téged. Olyan is van, hogy valakinek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül szívesen ajándékoz az ember egy műtárgyat, mert hát – mai állása szerint – a világ teljesen jól elvan az én művészetem nélkül is, és kell, hogy tiszteljem és becsüljem azt a másik embert, aki figyelmet fordít a munkámra, lát benne értéket.

Meg lehet élni kizárólag festészetből, vagy muszáj más munkát is keresnie a művésznek?

Szerintem a művésznek leginkább arra kellene figyelnie, hogy mentálisan megtartsa az egészségét. Azért mondom ezt, mert az erőfeszítések hiábavalóak lesznek, ha az ember közben belerokkan. Ezzel kapcsolatban vetődik föl a következő kérdés. Milyen áldozatokat ér meg? Mikor mondja azt az ember, hogy az adott cél hiábavalóvá vált, tehát feladom, vagy módosítok rajta? Ilyen a művészélet szerintem. Ahogy látom magamat, mestereimet meg idősebb pályatársaimat, mindenki életében jelen van ez a kérdés. Nem biztos, hogy ma kell akarnom azt az élettől, amit lehet, hogy csak később ajánl majd fel. Olyan értelemben nem látom értelmét a kitartásnak, amennyiben vak szűklátókörűséggel párosul. Nem könnyű egyébként az embernek ezeket a dolgokat magában helyre tenni és beosztani. Főleg nem akkor, amikor huszonöt-harminc éves, és a temperamentuma, a türelmetlensége rögtön eredményt vár. Annyiféle körülmény van, amiket nem is biztos, hogy elég jól és elég pontosan látunk. Ilyenkor türelemre szoktam magam inteni.

Lupe – 2017, akril,vászon, 100x80 cm

Egyetemi tanárként, mesterként te hogyan támogatod a hallgatókat? Jelenthet-e a tanítás egyfajta mecenatúrát?

Hogyne. Persze. Az ember tulajdonképpen ilyenkor tanácsadó, báty… apa, ha úgy tetszik. Nagyon sok olyan dolgot próbálok nekik mutatni, elmesélni, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megértsék a művészetnek a világban való helyét. Így tájékozottabbá válnak, pallérozottabb lesz a gondolkodások. Nagyon nagy veszély, ha valaki illúziókba ringatja magát. Nagyon könnyen éri csalódás. Ilyen értelemben az első és legeslegfontosabb mecénása az embernek maga az iskola. Ugyanitt jön létre az a művészi, baráti közeg, ami pedig mint lelki mecénás működhet. Az későbbi kérdés, hogy anyagi mecénása lesz-e a művésznek, akár a korábbi baráti kapcsolatai révén. Mert valahol törvényszerű, hogy aki anyagi támogatójává válik az embernek, az szellemi útitárs is, hiszen fontos egy ilyen személynek, hogy a javait olyan műre költse, aminek ismeri a művészét és annak gondolkodását. Ehhez pedig sok munka és megjelenés kell, hogy a külvilág lássa, hogy mit várhat tőled. Ezután várhatja csak az ember, hogy lesz, aki támogatja, gondolati társául szegődik.

Volt ilyen anyagi mecénásod?

Eléggé magamra voltam utalva, még az egyetemi éveimben és pályám elején, ami egyrészt nagyon nehézzé tette a dolgokat, másrészt jó volt, mert felnyitotta a szememet arra, hogy nem fogom tudni családi körből megoldani. Viszont nagyon jó támogatást nyújtottak pályám elején az ösztöndíjak. Ezek segítségével az ember időt nyer. Külföldi ösztöndíjakkal utazhatsz, megismerkedhetsz új helyszínekkel, új emberekkel, más szokásrendszerrel. Az ember kijjebb tekinthet, mint a saját kis világa. Ezek alatt ismerkedtem meg nagyon sok emberrel, akik közül például van, aki azóta is nézi, hogy mit csinálok. Azt gondolom, hogy az első tíz évben a legfontosabb, hogy az ember sok mindenkit megismerjen, és őt is sokfelé megismerjék.

Szerencsésnek tartod magad, hogy a művészetoktatásban dolgozol, és mellette a saját művészeti tevékenységeddel is tudsz foglalkozni?

Vannak időszakok, amikor ezt az életszakaszt szerencsésnek érzem, de van, amikor nem ilyen egyszerű. Van, hogy az ember az egyikben vagy a másikban, vagy mindkettőben lát valami tompultságot, sikertelenséget. Ha úgy látod, hogy volt értelme a befektetett munkádnak, előre tudtál lépni, akkor mosolygósabbnak tűnik minden. Úgy en bloc mondhatom, hogy meg vagyok békélve az életemmel, de ez inkább a családomnak köszönhető, mert nagyon boldog és kiegyensúlyozott családi körben élek. Sok mindenben ad ez vigaszt…Van olyan művészbarátom, aki sajnál, hogy nem tudok csak a művészetemből megélni. Van olyan, aki irigykedik, hogy az egyetemen tanítok, merthogy az milyen „klassz” lehet. Én szeretem, mert azt megtapasztaltam a fiatal éveimben, hogy ha az ember egyedül ül egy műteremben és nézi a saját lábát, az nem szabadság, hanem magány. Azt hiszem, az arány a fontos. Ha nekem az egyetemi munkám mellett marad időm és energiám, hogy csendben, visszavonultan is tudjak dolgozni, akkor tud működni együtt a dolog. Azt például egyáltalán nem szeretném, ha az egyetem felemésztené a családra és műtermi munkára szánt időt. Az ellen próbálok védekezni. Egy hónapja voltam Németországban, ott beszélgettem egy művésszel. Kitartást kívánt, mert ő a művészetéből megél. Úgy hívják, hogy Thorsten Goldberg. Húsz-huszonöt éve sikeres művészeti projekteken keresztül finanszírozza magát. Szóval sok egészséget kívánt, de azt mondta, hogy vigyázzak: ha elfáradtam, azonnal hagyjam abba, nehogy kizsigereljen. De mondom, van, aki szerint pedig nagyon jó, hogy egyetemen tanít az ember, mert folyamatosan fiatalok között van, és ezfrissen tartja művészi gondolkodását. Egy szó, mint száz, van, aki nem is akar csak a művészettel foglalkozni, akinek szüksége van arra, hogy legyen mellette valamilyen más kapcsolódása is a világhoz. Nem biztos, hogy a tanítás, lehet, hogy egy cégnél akár mint a grafikai részleg vezetője dolgozik. Sok ilyet ismerek. Nagyon sokan büszkék arra, hogy az egzisztenciájukat leválasztották a művészetről. Sokféle megoldás létezik, és azt se felejtsük el, nehogy túl rózsaszín legyen a kép, hogy van, aki se a munkájából, se a művészetéből nem tud megélni.

Átfedett szín – 2017, akril, vászon, 70x50cm

Azt gondolom, a kommunikáción rengeteg múlik, akár művészetből, akár másból él az ember. Ha teszem azt, a festő talál olyan társaságot, környezetet maga körül, akikkel lehet művészetről gondolkodni, beszélgetni, az növeli az esélyét az elviselhető életnek és az anyagi megélhetésnek is. Száz szónak is egy a vége, szerintem a kapcsolattartás és a kommunikáció jelenti nagyon sok mindenben a megoldást. És ez az élet minden területén igaz lehet.

Ekkor felfüggesztettük a gondolatmenetet, mert időnk letelt, az árnyék elfogyott.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?