PécsONE

„Ez a folyamat legalább húsz éve foglalkoztat, amit lépésről lépésre építek tovább”

Ernszt András festőművész nemcsak az egyetemen munkatársa Somody Péternek, a műhelyben is együtt dolgoznak. Szobatársak pontosabban. A Kórház téren, ahol a Pécs-Baranya Művészeinek Társasága jogosult tagjainak helyet biztosítani. Itt alkot egy szobában Ernszt András és Somody Péter is. András ebbe a közös alkotóhelyiségükbe invitál.
Fotó: Horváth Gábor

Zsúfolásig tele a tér festményekkel. Éppen hogy van egy kis asztalnyi alkotói zónájuk, ahol festeni tudnak. Arról kezdünk beszélgetni, hogy bizony már egy külön raktárt kellene találnia munkáinak. Aztán mutatja, hogy milyen további polcokat tudna még fölszerelni, ahová még eltehet néhány festményt, majd a munkafolyamat lehetséges helyeiről is mesél, hogy vagy az asztalon, vagy éppen a földön tud dolgozni. Mikor hogy.

Viszonylag gyakran előfordul, hogy ketten melózunk párhuzamosan, amivel nincs semmi baj, mindenki csinálja a saját dolgát. Belemerülünk, kizárjuk a környezetünket. Néha közösen megiszunk egy kávét, és beszélünk arról, hogy ki mit csinál. Én ezt például nagyon élvezem. Nagyon örülök, hogy egy ilyen műtermi csoportban tudok dolgozni. Tudok szólni a szomszédoknak, meg néha ők is hívnak, és akkor beszélgethetünk arról, hogy éppen ki miben van, milyen ötletei vannak. Nagyon építő így dolgozni, és viszonylag folyamatosan lehet szakmai dolgokról beszélgetni. Az más kérdés, hogy Péterrel kinőttük kicsit ezt a helyet. De többségében egyedül vagyok. Péter jobban szeret este dolgozni, én meg inkább napközben. Néha megbeszéljük, ha valamelyikünk készül egy nagyobb kiállításra, ha kell a hely, hogy száradjanak a munkák, hogy egymás helyére is pakolhassunk.

Te is, akár Péter, egy régóta épülő festészeti problémán dolgozol. Hol tartasz most ebben a folyamatban?

Igen, ez a folyamat legalább húsz éve foglalkoztat, amit lépésről lépésre építek tovább, és amit álladóan befolyásolnak külső ingerek, új vizuális tapasztalatok. Azt vettem észre, hogy mostanában az új matériák is hatással vannak arra, hogy milyen lépéseket teszek. Mostanában csak akril festékkel dolgoznom, ennek is megvan azindoka, hogy miért. Habár olyan benne a kötőanyag, meg a benne lévő pigmentállomány, hogy nagyon nehéz úgy vastagon fölrakni, hogy igazából a vászon síkjából markánsan kilépjen. Hogy két-három mm-es vastagságot érjen el az anyag, arra nem alkalmas. Korábban is használtam olyan pasztát, melynek az volt a lényege, hogy megtartsa az akrilnak a testét, és vastagabban lehessen felépíteni. De most másfél éve például találkoztam egy akrilmédiummal, amit az egyik művészellátós ismerősöm, Dézsényi Zoli ajánlott. Ugyanúgy lehet akrillal keverni, és az utána hozzáadott mennyiségtől függ, hogy mennyire lesz áttetsző vagy fedő. Tehát a lényeg az, hogy az utolsó rétegeket úgy tudom felépíteni, hogy szintén megtartja az akril a testét, de ugyanakkor áttetsző lesz, és az alatta lévő rétegek hozzáépülnek a legfölső réteg képi felületéhez és struktúrájához. Magyarán szólva létrejön egy színkeverés is, és az is érzékelhető, hogy az alatta lévő rétegek milyen fajta mozgást, rendszert hoznak létre. Szóval ilyesmi dolgok befolyásolják az embert, hogyan lép tovább, mi kezdi izgatni és érdekelni. Ennek a folyamatnak a lényege, ami húsz éve foglalkoztat, hogy van egy réteges építkezés. A valós világból veszem az alapmotívumokat, amiket utána átírok úgy, hogy utaljon is az eredetire, de közben egy új képi rendszert is létre hozzon. Tehát absztrakció jön létre, de mégis az alapvető kiindulási ponthoz van köze. Például a legújabb sorozatomban, amit jó három-négy éve görgetek, mindegyiknek van egy természetből kivett formarendszere. Ezek mind növényi motívumok.

Felszínen – 2015, akril,vászon, 80 x100 cm

Először fotózok. Rengeteget kirándulunk a családdal, a párommal és ezek alkalmával gyűjtök alapmotívumokat. Növényistruktúrákat, amiket először elkezdek számítógépben átdolgozni, átalakítani, utána pedig az ott megszületett tervek és ötletek alapján fogalmazom át őket táblaképekbe. Mindegyiknek van egy markáns, vagy egy finomra vett térbeli illúziókeltése. Ezek az egymásra épített képi struktúrák, rendszerek differenciákat, mozgásokat hoznak létre. Legelején még ilyen, ember által készített struktúrákkal kezdtem dolgozni, mint például parketta vagy függöny motívumok, aztán ez átalakult geometrikus irányba. Volt egy időszak, a mostani időszak előzményének tekinthető, ahol direkt ilyen növényi motívumokat használtam föl. Ezekből építettem fel különböző technikákkal a képeket, például szitanyomással vászonra.

A néző, aki bejön az utcáról, nem ismeri ezt a gondolatmenetet, ami a képeid mögött húzódik, azt a festői szándékot. Egy esztétikai élmény éri, mögöttes tudás nélkül. Téged érdekel, hogy a néző érti-e a művészetedet, a képeidet?

Persze, hogy érdekel a néző, de én nem tudok a néző fejével gondolkodni. Ezek nem konceptuális munkák, amik mellett az ember szövegen kínálja a kép megoldását, vagy az elképzeléseit az adott műalkotással kapcsolatban. Ha valaki bejön, és meglát egy képet, és nincs ott a művész, akkor az az ő birodalma. Hogy mit tud felfedezni, meg hogy milyen hatások érik az adott vizuális világgal kapcsolatban. Azt jó visszahallani, hogy ki mit gondol róla, de én nem a néző agyával gondolkodom, hanem a saját agyammal, és amit kitalálok, azt tálalom fel. Az egy következő lépcsőfok, hogy a néző arról mit gondol.

Takarásban – 2015, akril,vászon, 60 x 70 cm

Hogy mi az eladható és mi nem, az érdekel?

Én nem úgy festek, hogy azt utána eladom. Akivel együtt dolgozom, galerista, Molnár Ani, ő sem azt várja el, hogy az általa kitalált víziót „hajtsam végre”. Én készítem a sorozataimat, a munkáimat, és ő is abból válogat, ahogy egy külső szemlélő. Engem nem befolyásol, hogy egy adott képi világ ronda szóval „jobban fut” a piacon. Ha ez befolyásol, akkor nem leszek annyira szabad, és a gondolataimat leköti. Nehezebben tudna kísérletezni az ember, nehezebben menne bele ismeretlen ügyekbe.

Ez fordítva is igaz, hogy valaki éppen azért lesz eladható, mert a saját művészi egyénisége, egyéni világa az érdekes.

Az ember a saját bőréből nehezen tud kibújni. Nagyon jó, ha néha tud váltani. Szerintem nálam konzekvensen végigkövethető az a folyamat, hogy milyen lépéseket tettem. Azt gondolom, vagy remélem, hogy van egy karaktere a munkáimnak, felismerhetőek a stílusjegyeim. Szélsőséges ugrásokat nem teszek, szóval karakteresen felismerhető az az alkotói világ, amit húsz éve csinálok. Ha a képzőművészeti piac szempontjából nézzük, ez fontos tényező. Mostanában már ritkább, hogy az utcáról bejön valaki, és azt mondja, hogy ez a kép tetszik, megveszem. Vannak galeristák, akik célirányosan keresik a kuncsaftkört, célirányosan ajánlják, és tudják, kinek mi az, ami tetszik, mi az, amit gyűjt.

A műterem falán: Látkép – 2016, akril,vászon, 140 x150 cm

Bárminemű mecenatúra, támogatás nélkül meg tud élni egy festő?

Szerintem igen, de nem egyszerű. Sok mindenen múlik. Alapvető persze, hogy kiforrott, jó világa legyen, rendelkezzen egy olyan kapcsolati hálóval, ahol műtárgyait forgalmazni tudja, és kell hozzá szerencse is. A kezdeti időkben még nehezebb. Sok mindenen részt kell vennie, sok időnek el kell telni, hogy ismertté váljon az ember.

Támogatást jelenthet egyesületi tagnak is lenni. Ezt a műhelyt is a PBMT által bérlitek a várostól. Ez is egyfajta támogatás.

Jó, ha egy művészeti közösséghez tartozik egy pályakezdő. Egyrészt az érdekképviselet miatt, másrészt az ilyen jellegű támogatások miatt. Hallgatóinknak én is szoktam javasolni egy-kettőt, hogy lépjenek be, miután végeztek. Egy ilyen egyesületben jó tagnak lenni, mert van egy szellemi közeg, ami nagyon fontos, vannak közös kiállítások, és hozzá lehet jutni olyan lehetőségekhez is, mint ahol most mi ülünk.

Az egyetemen pedig, mint mester, szellemi mecénása vagy a hallgatóknak.

Persze így, átvitt értelemben igen. Az ember azért is van ott, mert érdekli az a folyamat, amiben a hallgatók vannak. A fiatalokkal foglalkozni nagyon jó. Ez nem kérdés. Nagyon jó segíteni őket abban a tanulási időszakban, amin átesnek.

Te hogyan támogatod a hallgatóidat?

Ha belépsz egy ilyen egyetemi közegbe, nem azt közvetíted a hallgatóidnak, amit te csinálsz a műteremben, hanem az az érdekes, hogy ő kicsoda. Milyen karakterű, személyiségű, milyen képességekkel rendelkezik. Neked az a feladatod, hogy az adott idő alatt ahhoz segítsd hozzá, hogy saját magát minél jobban megtalálja, valamint azt a fajta világot, ami az ő gondolkodásmódjához a legjobban illik. A művészetoktatásban nagyon sok tendencia van, de én mondjuk ezt vallom. Egy-két év után azt szoktam várni a hallgatóktól, hogy ő találja ki a feladatát, koncepcióját, és azt kezdje el építeni, és ebben próbálok neki segíteni. Tehát alapozás, és abból való kibontása az egyéni világnak, így lehet összefoglalni az egyetemi éveket. Az ötödév végén pedig jön a diploma. A képzőművészet területe teljesen más, mint a tánc vagy a zene. Itt nem igazán hall az ember olyat, hogy „fiatal festőzseni” például, ami zenészeknél azért előfordul. Az ilyen fajta gondolkodásmódhoz, érési folyamathoz sokkal több idő szükséges. Itt valami újat hoz létre az ember, persze nem is kérdés, hogy mennyire zseniális tud lenni egy fiatal zongorista, de itt a saját egyéni individuumodat próbálod előrehozni, és valami újat alkotni.

Van olyan, hogy a saját hallgatódat a szárnyaid alá veszed, és segíted az útját?

Ez evidens. Persze. Igyekszik az ember a lehetőségeihez képest mindig segíteni. Arra is próbálom felkészíteni a hallgatókat, hogy milyen lehetőségeik vannak, hova tudnak nyúlni, milyen pályázati lehetőségek, ösztöndíjak vannak, hova érdemes munkát beadni. Nekem az ötletadásban van nagyobb szerepem, minthogy beajánlom bizonyos helyekre. A magyar kortárs galériáknak a világa viszonylag zártrendszer. Meg tudod számolni a két kezeden az ismertebb galériákat, amik jól működnek, és ezekbe bekerülni nem könnyű, és a galeristának is látnia kell, hogy ki az az alkotó, aki a pályán marad, milyen munkái vannak. Nálunk van tanárképzés is. A tanárszak van, akihez illik, van, akihez nem, de mindenképpen kellenek olyan lehetőségek, ahová nyúlhat, amíg nem tud a saját művészetéből megélni. Nagyon sokan filmgyárakban dolgoznak, díszleteket festenek. De nagyon sok múlik az alkotón is. Ki milyen alkatú. Szóval sok minden azon dől el, hogy ki hogyan tudja prezentálni magát. Ebben is próbálunk segíteni az egyetemen, hogy ki, hogyan tudja kommunikálni a munkáit, hogyan tudja sikeresen képviselni a művészeti tevékenységét.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?