PécsONE

37 négyzetméter, álombuborékok, avagy a hétköznapok arcai

Együtt és külön is alkotnak. A közös munka és a magánélet egyaránt meghatározza kapcsolatukat, miként mindkettőjük életét a tanítás is. Palatinus Dóra és Makra Zoltán képzőművészek Pécsett élnek és dolgoznak. Az alkotásról, a családról, a jövő képzőművész generációinak képzéséről Prim Péterrel beszélgettek.

Mindketten erősen kötődtök már a városhoz. Született pécsiek vagytok?

M. Z.: Én igen. Itt születtem, itt jártam általános iskolába, majd a Művészeti Szakközépiskolába vettek föl textil szakra. Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de nem sikerült bekerülnöm. Egy kis kihagyás után Pécsre jelentkeztem, festőszakra, ahol aztán diplomáztam is.

P. D.: Nem vagyok pécsi. Csongrádon születtem, utána a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába jártam, majd a PTE Művészeti kar rajz–vizuális nevelés szakán tanultam. Másodéves koromtól indult egy kísérleti szobrászképzés a karon, amit két évvel később akkreditáltak szobrászművész képzésként.

Fotó: Sasvári János

A munkáitok nem a hagyományos festészeti és szobrászati stílusban készülnek. Kísérleteztek. Mennyire befolyásoltak ebben benneteket a korábbi tanulmányaitok vagy a mesteretek?

M. Z.: Ez nagyon érdekes, mert amikor bekerültem a képzésre, nagyon sokat festettem. A szakközépiskolában is Valkó László volt a rajztanárom, aki később a festő szakon mesterem lett. Ismertük és jól megértettük egymást, ezért volt egyfajta szabadságom, persze a kötelező stúdiófeladatok mellett, jobban engedett kísérletezni. Akkor már megtörtént egy kimozdulás a festészetből, ami egyébként a pécsi vonalra jellemző, hogy geometrikus stílusban kezdtem dolgozni. Majd piktogramokat festettem, és abból nőtték ki magukat a light boxos munkáim.

P. D.: A kísérleti szobrászképzésen végigmentünk a klasszikus stúdiumokon. Én emellett kővel kezdtem el dolgozni, és csak a DLA képzés után próbáltam meg egyedibb dolgokkal foglalkozni, vagyis megtalálni azt az utat, ami rám jellemző.

Például a miniatűr szobraid, az Álombuborékok?

P. D.: Az az érdekes, hogy mennyire összefügg, hogy az ember mivel foglalkozik és hogyan alakul az élete. Amikor elkezdtem ezeket a pici kis maketteket készíteni, akkor terhes voltam, tehát nem volt már lehetőségem, sem időm, hogy műhelyben dolgozzam. Otthon a konyhaasztal elég volt ahhoz, hogy ezeket elkészítsem. Péccsel kapcsolatban miniatűr, utópisztikus városképeket, víziókat készítettem, valamint a 2008-ban éppen aktuális médiahíreket dolgoztam fel újra.

Álombuborékok

Két képzőművész számára jó néhány szakmai találkozási pont lehetséges. De a magánéletben hogyan ismertétek meg egymást?

M. Z.: A Közelítés Művészeti Egyesületnél voltam katonai polgári szolgálaton, aminek Dóri alapító tagja volt, és akkoriban került oda mint szervező és kiállításrendező.

P. D.: Az egyetemen is találkoztunk, de végül a közös munka hozott össze minket.

Azóta is sokat dolgoztok együtt?

P. D.: Igen, elég sokat. Az egyetem elvégzése után felmerült a kérdés, hogy akkor miből fogunk megélni, ami minden képzőművész hallgató esetében aktuálissá válik… hogy jó lenne olyannal foglalkozni, amihez értünk is, és szeretjük csinálni. Az akkori köztérfelújításokhoz kapcsolódóan volt egy-két olyan tervezésünk, ami különféle játszótéri elemekre vagy közösségi terekre irányult például Pakson, de ezek végül nem kerültek megvalósításra, ellenben lett egy referenciaanyagunk, amivel megpróbáltunk munkát keresni. Így jutottunk el az S73 Tájépítész Stúdióhoz, ami a Tettye rekonstrukciója kapcsán végül együtt működött velünk. De ez a feladat nem csak kettőnkre korlátozódott, mivel már előtte létrehoztunk Orosz Klára és Horváth Csaba szobrászművészekkel közösen egy alkotócsoportot 444m néven. Ez az intenzív tervezési munka kb. két évig tartott.

M. Z.: Alapvetően funkcionális térelemeket kellett terveznünk. Ülőbútorokat, amelyek máig ott vannak a Tettyén. Ezek moduláris térplasztikák, ülő funkcióval, melyeknek vannak térburkolattal ellátott elemei is, és mellette vizes plasztikák is.

P. D.: A Szatmári-palota előtti munkán pedig a három kulturális főváros – Essen, Pécs, Isztambul – térképe látható, egymásra vannak vetítve, ezáltal egy fiktív várostérképet jelenítenek meg. Szóval belekóstoltunk egy funkcionális, designorientált dologba, ami nagyon fontos tapasztalatokat hozott.

Ezután jött a legismertebb közös munkátok: a 37 m2 című az Uránbányász téren

P. D.: Ez egy nagyon jó pályázat volt. A kulturális főváros projektjeinek részeként a Dél-Dunántúli Építészkamara a Vasarely Alapítvánnyal közösen megpályáztatták a kortárs művészeket, hogy helyspecifikus munkákat hozzanak létre.

M. Z.: Ezen a pályázaton például két pályaművel vettünk részt, a pályázati kiírás két helyszínt jelölt meg, az egyik a Búza tér, a másik pedig az Uránbányász tér. Utóbbin látható a 37 m2 című munkánk, ami egy átlagos másfél szobás panellakást ábrázol.

37 négyzetméter

Hogyan zajlott a közös munka?

P. D.: Ez egy felfokozott, vitatkozós állapot. Az ember tervez, több ötlete is van. Zolinak is voltak ötletei, nekem is, ezért is adtunk be két pályázatot. A 37 négyzetméter esetében például az, hogy a szobor meg legyen döntve, Zoli ötlete volt. A színes üvegek pedig az enyém.

M. Z.: Ráadásul olyan szinten érintett is voltam, hogy a nagynéninek van egy ilyen lakása, ő ilyenben élt.

P. D.: Alapvetően onnan jött az ötlet. Lemértük a lakás pontos paramétereit, és így lett Rózsi néni lakása az alapkoncepció. A dolgok adták magukat. Eleve Uránváros nagyon érdekes helyszín… hogy Zolinak van egy nagynénje, akit imádunk, és aki vidékről költözött be a panelba, és szeret ott élni. A férje régen bányász volt, ezért költöztek ide. A másfél szoba az én gyerekkoromat is nagymértékben meghatározta. Ez volt az általános, az átlagos élettér, ha elmentem a barátaimhoz vendégségbe egy panellakásba, ez volt a leggyakoribb méretű lakás, nem a három és fél szobás. De akkoriban a 70-es, 80-as években a szabványosított építkezéseknek köszönhetően, a kertes házak estében is voltak a típusházak, típustervek. Az emberek készen kapták ezeket a házakat és lakásokat, bele kellett helyezkedniük és ott kellett kialakítaniuk az életüket.

Milyen visszajelzéseket kapott a szobor az ott élőktől?

P. D.: Nekünk mindenféleképpen pozitív példa volt. Sokan értelmezték ezt a munkát úgy, mint egy kritikát, hogy kigúnyoljuk azokat az embereket, akik ilyenben laknak. Nyilván egy képzőművészeti alkotásnál, főleg, ha kihelyezik köztérre, számolni kell azzal, hogy különféle reakciókat vált ki. Mi egy általános, mindenkire vonatkoztatható belső teret szerettünk volna ábrázolni. Egy törékeny, színes, nagyon változó, illékony világot.

M. Z.: Igen, meg a transzparencia. Körülvesznek minket ezek az életterek, amibe mindenki hazamegy, becsukja az ajtót, ez a lakás viszont bepillantást enged magába a belső térbe.

P. D.: A sokszínűséget és a törékenységet próbáltuk megfogalmazni a színes üveggel. A sokszínűség abban rejlik, hogy ez egy átlag lakás, nagyon sok van belőle, és mégis mindegyik másmilyen, máshogy néz ki, más-más életek terét képezik. Vagyis az emberektől különböző és változékony, hiába élik az életüket típustervek által kreált terekben.

53 centiméter – installáció, Csoport Horda Galéria, Pécs – 2010

A művészi munka mellett mindketten tanítotok. Zoli a korábbi iskoládban, a Pécsi Művészeti Gimnázium Szakközépiskolában, Dóra pedig a PTE Művészeti karán tanít. A tudás átadása benne volt a pályátokban, vagy voltak ilyen ambícióitok korábban is?

M. Z.: Ez érdekes, mert alapvetően, amikor fölvettek, és festészettel foglalkoztam, kötelező volt mellette a pedagógiai képzés. Sosem gondolkodtam azon, hogy tanítani akarok, hozta az élet magával, hogy meg kellett valamiből élni. Aztán bekerültem a Művészetibe, és ott vagyok tizenegy éve.

P. D.: Nekem sem ez volt a cél, nem voltak pedagógia ambícióim. Egy képzőművésznek azonban nem olyan nagy a mozgástere. De most hogy tanítok, látom, hogy jó lenne, ha azokra az emberekre, akik képzőművészetet tanulnak, szükség lenne. Jó lenne elérni azt, hogy akár köztértervezéseknél, építészeti megbízatásoknál képzőművészeket is bevonjanak a tervezés folyamatába. A képzőművész nemcsak azt jelenti, hogy csak fest meg szobrot készít, hanem azt is, hogy van egy szemléletmódja, kreatívan, vizuálisan tud gondolkodni, tud reflektálni a környezetére, érzékenyen gondolkodik, tud jelentést adni a dolgoknak. Abban hiszek, hogy aki elvégez egy művészeti középiskolát és egy egyetemet, az alatt a tíz év alatt kialakít egyfajta szemléletmódot, amit tovább fog adni. Sajnos épp a szűknek bizonyuló lehetőségek miatt nagyon sokan nem maradnak a pályán, mert nem érzik hasznosnak vagy fontosnak a tudásukat. Jó lenne elérni egy általánosabb vizuális művészeti gondolkodás kialakulását, amely az élet számos területén jelen van. Biztos vagyok benne, ha a vizuális kultúra a mindennapi élet sokkal több szegmensét befolyásolná érdemben, a képzőművészekre is nagyobb szükség lenne, és nem csak a szoros értelemben vett művészeti szférában találnák meg a helyüket. Festőket, szobrászokat egyaránt tanítok. Az óráimon egy általános vizuális szemléletet igyekszem átadni, egy általános viszonyt a világhoz, és jó lenne, ha erre a szemléletre a környezetnek is szüksége lenne. Attól függetlenül, hogy egy művész megvalósítja a saját elképzeléseit, még tud alkalmazkodni, és képes alkalmazott munkát is elvégezni.

Van két csodálatos kislányotok, Hanna (10) és Rozina (5). Van családotok, napközben tanítotok, és még saját alkotásaitokkal is foglalkoztok. Hogy tudjátok ezt mind összehozni? Hogyan működik egy művészcsalád?

M. Z.: Nagyon durván.

P. D.: Kaotikusan.

M. Z.: Az első a család, utána a tanítás, a hivatás, és az a tapasztalat, hogy egyre inkább hátrébb szorul a művészeti vonal, mert a mindennapok sokszor átírják a terveinket. Az önálló alkotás terén ugyanakkor mindig vannak kihívások, változások, aminek megpróbálunk ugyanúgy megfelelni, akár a saját művészi célkitűzéseinken is változtatni. Nálam talán ez a változás a legerősebb manapság: elkezdtem saját tárgyakat is tervezni, kivitelezni, designvonalra vinni a dolgot. Jó lenne olyan szinten művelni, hogy önálló vállalkozásként jól tudjon működni.

A lányok mennyire fogékonyak a művészetre? Mennyire érdeklődőek?

P. D.: Nagyon szeretnek rajzolni, de ez nem annak köszönhető, hogy mi kifejezetten foglalkoztunk volna velük, hanem általában a gyerekekre ez a jellemző ilyen korban. Amikor még nem iskoláskorúak, nagyon sokat rajzolnak, azon keresztül fejezik ki magukat leginkább.

M. Z.: Szívesen jönnek velünk kiállításokra. Abszolút fogékonyak, nyitottak, és ezt látják tőlünk otthon. Van egy közeg, ahol felnőnek, leveszik a könyveket a polcról, belelapoznak, az már egy érdeklődési kör. Végül is az anyatejjel szívták magukba, minden oldalról a művészet veszi őket körül. Hannára nagyon jellemző, hogy imádja a kortárs művészeti albumokat lapozgatni. Rozina is ugyanilyen.

P. D.: Igen, ugyanez van az oviban. Mindennap hazahoz egy nagy paksaméta rajzot.

M. Z.: Igen, lehet látni, hogy nagyon kreatívak, és hogy van érzékük a rajzoláshoz. Kicsit aggódom is, csak nehogy művész legyen belőlük!

Prim Péter

Ezeket olvasta már?