PécsONE

A hiba mint erény

Kuti László szobrászművész, Bencsik István tanítványa, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola és Szakgimnázium tagozatvezetője, a Bázis szobrászegyesület tagja. Munkái hazai és külföldi kiállításokon vesznek részt, ezentúl jelentős szerepet vállal évtizedek óta a középiskolai művészetoktatásban. Gondolatait a pécsi képzőművészet jelenéről és jövőjéről, a művészeti oktatásról Lokodi Ákossal osztotta meg.
Fotó: Sasvári János

Hogyan látod ma a szobrászat helyzetét, alapanyagait?

Biztos vagyok benne, hogy a szobrászat és a képzőművészet igen jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi húsz évben, és ennek az átalakulásnak bizonyos szempontból mi is részesei lehetünk; meglehetősen sokféle anyagból dolgoznak ma az egyetemről kikerült fiatal szobrászok, amelyeket a szobrászathoz inkább határdiszciplínáknak lehet tekinteni. Az a fajta szobrászat, amit mi tanultunk, hogy elsősorban követ faragunk, ez ma viszonylag szűken szabott lehetőségekkel bír.

Arra gondolsz, hogy a technikai fejlődés itt is elindított egy újfajta gondolkodásmódot – vegyük például a számítógépes nyomtatást, hogy lehet akár szobrokat is nyomtatni –, hogy egy olyan gondolkodásmód is bejött, ami távol áll a hagyományostól, és mégis inspiráló lehet?

Teljesen egyértelmű, hogy ma már ez is szobrászat, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt is más volt már, mint amiben mi képződtünk. Viszont hiba lenne azt gondolni, hogy a kő már nem alkalmas szobrászati anyag.

Mennyire férnek meg egymás mellett az új és régi anyagok, technológiák gondolkodásmódban, képesek-e párbeszédre?

Az új anyagok nem feltétlenül kellene, hogy kiszorítsák a régieket, egymás mellett kell élniük. Bármilyen párbeszédre alkalmas a kő a kortárs technológiák anyagaival, leginkább az ellensúlyát képes megvalósítani. Az, amit én az utóbbi években a kőszobrászatomban próbálok létrehozni, pont olyan egyedi azonosító jeleknek a gyűjtése, amely csak arra az egyetlenegy szoborra jellemző. Tehát annak az egy szobornak nagyon radikális ujjlenyomata, ujjlenyomatszerű része van, ami csak arra az egyre jellemző. Ez nem állítható elő újra, nem makett, mert strukturális adottság, a természet képtelen magát hajszál pontosan reprodukálni. Egyébként a valóság is, mondjuk egy sorozat, ha végignézünk egy gumikacsagyártó üzemet, ami ötszázezer gumikacsát nyom óránként, valószínűleg, ha egy kémikus és egy fizikus megvizsgálja, akkor ezek között is lesznek különbségek. Tehát minden, ami a valóságban megvalósul, az nagyon tág értelemben véve a természet része, de ez nyilván már filozófiai kérdés. Egy-egy ilyen egyedi azonosító pedig nagyon radikálisan csak és kizárólag arra az adott szoborra jellemző, akár a kő struktúrájából vagy hibájából jelenik meg. A hiba ugyanolyan egyedi dolog. Nincs két egyforma hiba a kőben, a kő egy masszív tömeg, aminek csak a felületét látjuk, ha elkezdem vágni, nem tudhatom, mi lesz húsz centivel lejjebb, és ha ezek a rajzolatok szerepelnek a szobron, a szobor részeként manifesztálódnak akkor a hiba erénnyé kovácsolódik, és a kvázi sorozatgyártott világnak a legmaximálisabb ellensúlyát képezi.

Ez nagyon izgalmas nézőpont. Mennyire tekintik művészetnek a hagyományos technikákkal dolgozó művészek a modern eszközökkel dolgozókat, gondolok itt a 3D nyomtatásra vagy digitális művészetekre.

Nem tudok másnak a nevében nyilatkozni, szobrász vagyok, egyedi és megismételhetetlen. Azt gondolom, hogy egy zseniális digitális szobrászati ötlet pontosan ugyanolyan értékű, mint bármelyik másik. Én a legnagyobb nyitottsággal állok hozzá. Nincs különbség, hogy tizenhat órát a kőporban vagy a monitor előtt tölt el a művész.

Milyen terei, alkotóműhelyei vannak Pécsett a szobrászatnak, mennyire erős az iskolák szellemisége?

A mi egyesületünk, a Bázis Szobrászati Egyesület is egy ilyen tér, amelynek tavaly volt az egyik legjobban sikerült kiállítása, még akkor is, ha mindannyian mást csináltunk, mint amit szoktunk. Sok negatív kritika is érte, de amit kritizálnak, nyilvánvaló módon felforgatta bizonyos embereknek a gondolkodásmódját. Ebből a szempontból jól tudott működni ez a kiállítási összkép. Valamilyen módon a személyes tereinkről szólt az egész, vagy nagyon szubjektíven, vagy általánosítva az érzékelhető társadalmi problémákat. Kevés hasznot hoz egy szobor. Viszont, ha a szobrászat jól megy, akkor a társadalmi képlet nagyon jó, mert az embereknek van idejük és kedvük a szobrászat iránt érdeklődni, vele foglalkozni. A szobrászat nagyon jó indikátora annak, hogy jól működik-e egy társadalom vagy sem. Azt viszont nem tudom, mit jelent, hogy nálunk mostanában nem annyira megy.

Bálvány – 110 x 110 x 62 cm, szarmata mészkő̂, búzaszemek, fakocka

Hogyan látod a művészeti iskolák között a pécsiek helyzetét? Mennyire erősek, mennyire jó a képzés?

Mi viszonylag jól állunk, a felvételizők száma háromszorosa a felvehetőknek, tudunk válogatni. De azt tudni kell a duális képzésünkről, hogy komplikált és nehéz képzés, ahol a közismeretet és a szakmát megközelítően azonos óraszámban tanulják a növendékek. Ez egy nagyon nehéz iskola. Bárki, aki ilyen iskolába jár és végigcsinálja, az előtt le a kalappal. Jó munkabírású embereket képzünk, akik ezt a fajta munkát napi tizenhat órában is képesek csinálni hosszú időn keresztül. Nagyon tetszik az, ahogy a növendékeink fejlődnek a segítségünkkel, de azt is lehet látni, más iskolákkal összevetve, hogy egy művészetisnek egészen minimális szabadideje van. Szabadideje lesz a szakmai képzésre, ha eléggé fanatizált, akkor a valódi szabadidejét is a műhelyben tölti, és ott combosítja a képességeit. Nagyon jó helyen állunk az iskolák között is, köszönhető ez annak is, hogy nagyon speciális az iskola felépítése, van zene, dráma, tánc és képzőművészet. A gyerekek akarva-akaratlan együtt élnek az iskolában, és tapasztalják, látják a másiknak a munkáját, eredményeit, hogy mit miért csinálnak. Ebből olyan összefüggésrendszerek alakulnak ki, ami a későbbi munkában is hasznosítható, és ez korábban is így volt. Kapcsolatok, inspirációk jönnek létre. A képzőművészeti képzésben van hat szak, de ha van valakinek átjárási vágya, akkor kipróbálhat más diszciplinát is.

Nemcsak a mestered volt Bencsik István, hanem a műhelyében segédként is dolgoztál. Mennyire volt hatással rád, egyáltalán szükség volt-e ilyen hatásra, befolyásolta-e a nézőpontodat, hogy milyen úton szeretnél járni?

Én sosem lettem volna szobrász, ha nem találkozom vele. Azt sem tudtam, mi az a szobrászat, soha el nem képzeltem gyerekkoromban, hogy szobrászattal fogok majd foglalkozni.  Elég léha életet éltem fiatalkoromban, tényleg csak a lányok érdekeltek. Rajz–biológia szakra jártam a tanárképző szakra, és Bencsik István volt a patronáló rajztanárom. Harmadévben megbuktam növény-élettanból, és akkor évismétlésre köteleztek. Akkor kezdtem eljárni a mester műhelyébe, egy alkalmazott munkáját kellett megvalósítani. Nagy volt a munka, rövid volt a határidő, és kellett a segítség, ezért az évismétlőkből hívott embereket. Amikor volt időm, vagy kevés volt a pénzem, akkor mentünk oda, és így ott ragadtam. Tanítgatott minket, majdnem olyan volt, mint egy reneszánsz műhely. Egy idő után elkezdtem komolyabb plasztikai problémák után érdeklődni. Miután visszakerültem az egyetemre, Rétfalvi Sándorhoz kerültem, tőle is sokat tanultam, de alapjában véve Bencsik-tanítvány vagyok. Az egyetem után már ez lett a fő tevékenységem, és mindennap jártam a mester műhelyébe mindaddig, míg nem lettem mester iskolás, amit Bencsik István, Keserü Ilona, Rétfalvi Sándor, Schrammel Imre hozott létre (ez alapozta meg a későbbiekben az egyetem DLA képzését), ami nagyon erős gyakorlati képzés volt. Bencsik elképesztő fanatizmussal állt a hivatáshoz, semmi szabadidőt nem hagyott magának, és tőlünk is ezt várta el. A lányok sem számítanak, a munka a lényeg. Persze ez irreális volt, de akkor is szép eredmények születtek. Biztosan hatott rám, adott egy világlátást, szemléletet, amit utána a magam karakterével fűszerezve létrejött a sajátom. Azt a fajta megújuláskészséget tanultam tőle, ami mindig nagyon vonzó volt, hogy ha mondott valamit, és később úgy ítélte meg, hogy hiba volt, akkor képes volt konzekvenciaként levonni, aztán a továbbiakban beépíteni a saját világnézetébe, és nagyon komoly változásokra volt képes időskorában is. Elképesztően rugalmas gondolkodású ember volt. Nagyon sokat tanultam, tanulok ma is, egy tanítványtól is, mindenkitől tanulok. Ez az alapállásom az élethez.

Mint más szakmában a megfelelő alázat, itt is hozzásegít, hogy megfelelően fejlődj.

Igen, de fejlődik az ember, nemcsak a tanulás által, hanem azon keresztül, ami önmagában lecsapódik.

Elengedhetetlen a művészeti tevékenységeknél a nyitottság, a befogadókészség. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a tanulási képességünk jó legyen.

A tanulás is egy befogadás, egy kommunikáció. Csak ennek a kommunikációnak van egy generális iránya. Ahogy megvalósítom a saját ötletemet, akkor ott is van egy csatorna, lehet, hogy hülyeség egy kővel való diskurzust kommunikációnak nevezni, de már Matthias Hitz osztrák szobrász – akivel volt alkalmam együtt dolgozni – is erről beszélt, hogy a szobrász és az anyag kommunikál, ennek terméke pedig a szobor. Ez egy oda-vissza történő játék. Én „tanítom” a követ, a kő pedig befolyásolja az én gondolataimat. De ugyanez van a 3D nyomtatóval meg a polistyrol habbal vagy bármivel. Mindennek van tulajdonsága, mindent meg kell tanulni, minden megmutatja, mi az, amit nem lehet vele csinálni, ezekből sok minden leszűrhető. Mielőtt valamit megcsinálunk, kitalálunk, megkeressük a határértékét, mi az, ami még elmegy. Ez egy folyamatos felfedezőút, minden egyes autonóm szobor egy-egy felfedezőút. Az alkalmazott szobrászatnál nem biztos, hogy így van, ez a dolog engem kevésbé izgat.

Tehát a szobrászatban az önkifejezés egy oda-vissza ható dolog, benne vannak a kő lehetőségei is, ez egy kettős alkotás, ez lenne a lényege.

Egy szobor, ha jól sikerül, számtalan belesűrített információt kiabál kifelé, amit lehet, hogy olyan frekvencián mond, amit nem biztos, hogy mindenki meghall. Mert ahhoz, hogy valaki meg tudja hallani, elengedhetetlen a megfelelő alapképzés. A szobrászat olyan tekintetben is a társadalom indikátora, hogy a társadalom mennyire tudja a műveket akceptálni. Magyarországon nagyon nehéz elvont művészetet csinálni, mert az emberek nagy többségének nagyon rossz a befogadó képessége. És ez azért van, mert semmiféle képzésben nem részesülnek ezek az emberek, hiszen a közoktatás abba az irányba torzult el, már lassan negyven éve, hogy ezeket a készségtárgyakat kivették. Ha megnézel egy XIX. századi órarendet, akkor abban sokkal több dolgot szántak művészetre, szobrászatra. Nem is igazából a művészettörténetről van szó, hanem a művészetelemzésről, egyszerűen azt megtanulni, hogyan kell látni és nézni, ennek kulcsfontosságú szerepe van. Nálunk a művészetiben is azokat a növendékeket, akik bejönnek, egyszerre kell megtanítani látni is meg nézni is, meg csinálni is. Mert ők jórészben ugyanebből az eltorzult és végtelenül elsatnyult vizuális képzésből erednek, és nagyon meghatározó sokuknál, hogy milyen ízlésromboló környezetből származnak. Van egy képzetük a szépről, képletük az ihletről, ezek mind-mind olyan fogalmak, amik bizonyos tekintetben talán meghaladottak, nem ilyen egyszerűek. Más szempontból meg iszonyú bonyolult kölcsönt fel tud venni, hogy megvegye azt a rohadt autót. Ezt átlátja, egy műalkotás megközelítése viszont fárasztó.

A látásmódodat, nyitottságodat, toleranciádat befolyásolta az, hogy nagycsaládból származol?

Befolyásolta – négyen vagyunk testvérek –, de az még inkább, hogy mindnyájan nagycsaládosak is lettünk. Hatalmas erőt ad, mikor sátoros ünnepekkor összegyűlik a család, és mindenki hozza a fiát, lányát, unokáját, vejét, menyét. Harminc fő felett vagyunk ilyenkor, és ezek csak az első unokatestvérek. De nemcsak öröm, hanem komoly munka is.

Áldozat – 199 x 139 x 115 cm, süttői mészkő, carrarai márvány

Hol tartasz most, mi felé nézel, mi az, ami meghatározza a munkáidat?

A hibakiemelés az egy dolog, de legújabban tulajdonképpen figurális szobrokat készítek. Ez egy olyan játék, amiben maximálisan benne van az én világom, és egy picit visszacsempésztem bele azt a fajta, még a mester műhelyéből való gondolkodást, hogy hogyan lehet elbánni testfelülettel, hogyan lehet megmutatni. Ennek a titokzatossága, a kis buja, erotikus képletei, ezek azok, amelyek érdekelnek. Valamikor figurális szobrászatot csináltam, és tudtam, hogy egyszer el fog jönni az idő, amikor újra fogok ilyet csinálni. Mindig is a figuralitás és a nonfiguralitás határán dolgoztam, mert azok a figuralitások, amiken dolgoztam – a nagy kenyér szobrokra gondolok –, mert mi a kenyér, ha nem egy teljesen konkrét ábra, viszont abban a méretben nem is lehet megsütni, amilyen méretben én megfaragom, tehát ezek mégis csak valamilyen sajátos módon megidézik a valóságot, és egyben át is értelmezik. Ez tulajdonképpen egy imasorozat volt, amiben a mindennapi kenyerünkről volt szó. Aztán készítettem a mester halála előtt nem sokkal egy törött kenyeret – amely aztán sajnálatosan aktuálissá vált, a halál is egy kenyértörés, kenyértörésre került a sor közte és az Úr között –, itt már foglalkoztattak ezek a hibarétegek, és ott az volt a truváj, hogyan lehet úgy eltörni ezt a követ, hogy véletlenül se látszódjon, hogy hogyan van eltörve. Eredetileg ez egy kenyér volt, de úgy lett összefaragva, mintha két fél lenne. Nem elvágva van, hanem egy réteg mellett eltörve, ami egy hiba a szoborban, de ez a törés a főszereplő, tehát ez a hiba az erénye az egésznek. Ezek a szobrok nagyon cizelláltan és minőségin szólnak erről a problémáról.

Használsz modern eszközöket a hibakereséshez?

Nem, gyönyörűen látszik, és nagy élmény, kaland felfedezni. A legtöbb kövön kapásból látom, hol lesz majd a hiba, azért már átcsúszott a kezem alatt pár tonna ezerkilencszáznyolcvanhat óta.

Vannak-e olyan anyagok a kövön kívül, amelyeket szeretnél kipróbálni?

Mindegyiket szeretném kipróbálni, és ki is fogom. A következő évek erről fognak szólni. Szeretnék megújulni, felszabadulni kicsit.

Lokodi Ákos

Ezeket olvasta már?