PécsONE

A rossz kép eleve drága, mert nem érdemes megvenni

Kicsit röstelkedve mondja, hogy a jelek szerint nagy idők tanúja lett belőle, nagy öreg – és ez tényleg így van. Ám ha valaki egy ekkora városban, mint Pécs, hetvenéves korára eléri ezt a státuszt, az mégis csak jelent valamit. A Király utca végén működő Antik-Art galéria két füles foteljébe telepedve beszélgettünk Kosári Auréllal.

Hogyan és főképp miért vágott bele a műkereskedelembe?

Részben politikai oka volt. A Kaposvári Tanítóképzőben voltam adjunktus a népművelés tanszéken, mivel eredetileg ilyen múltam is volt a rajztanárságon kívül. A szerződésem lejártakor a marasztalásom szóba se jöhetett, elvégre ekkor még a Kádár-korszak végnapjaiban éltünk, így ez a galérianyitás egyfajta menekülés volt számomra. Attól azért tartottam kicsit, hogy nem lesz nagy kihívás, sőt akár visszalépés lesz az új mesterségem, mert részben képkeretezésből is állt a munkám. De aztán kiderült, hogy annyi mindent tanultam meg az elmúlt harminc éve alatt, hogy igazából most kéne tanítanom, sokkal érvdúsabb és hitelesebb lennék a katedrán. Számtalan nagyszerű magyar művész nevével és munkájával szembesültem, olyanokkal is, akiknek létezéséről korábban fogalmam se volt. Mostanra tudom, hogy a két háború közötti alkotások közül mik a legjobb kvalitások, amiket ma is jól el lehet adni. Különben akkor a városban már voltak magángalériák, eleinte én is adtam el szenes vasalótól porcelánig sok mindent, csak aztán egyre inkább a képzőművészetre koncentráltam. Régiségkereskedőként kezdtem, mostanra már galériásnak tartom magam. Pontosan harminc éve kezdtem, de ma nem vágnék bele.

Fotó: Sasvári János

Miért, mi lett rosszabb, mint 1988-ban volt?

Mára olyannyira érezhetően visszaesett a kereslet, hogy szinte nem is értem, miképp tudtam ennyi ideig viszonylag jól megélni ebből a foglalkozásból. A nálam fellelhető harminc év alatt felgyűlt képválaszték sorsát illetően igen szkeptikus vagyok. És ami legalább ilyen fontos, hogy mi lesz azokkal, akik manapság festenek, elvégre itt van a művészeti kar a remek tanárokkal és a sok tehetséges tanítvánnyal – akik nekem részben jó barátaim –, születnek és terebélyesednek az életműveik, ám nem nagyon tudom elképzelni, hogy ezeknek a műveknek lesz helyük a mai generáció otthonainak falain. Egyébként konkurenciát jelentenek azok a piacra dolgozó festők, akik sok esetben profik, tehát tényleg tudnak festeni, de prostituálódtak, lehetőleg olyanokat festenek, ami a nem túl pallérozott ízlésű közönség kiszolgálására alkalmasak. Sajnos a komoly kortárs képzőművészet piaca rettentően szűk. Még a sikeresebb festők is küszködnek az eladással, mert sokkal több mű születik, mint amennyire kereslet lenne. Mostanában döbbentem rá, hogy a régi tanáraim, Kelle Sándor, Bizse János, Cseh László, Soltra Elemér milyen tisztességes kismesterek voltak, igenis értettek ahhoz, amit csináltak, képeik mindenesetre megérdemelnék, hogy ne csak a hagyatéki raktárban kallódjanak.

Sok nevet említett, de munkásságához talán Gábor Jenőé köthető leginkább, már-már „menedzserévé” lépett elő az évek során. Hogy is van ez?

Sokat köszönhetek neki. Számos műve került hozzám, amiket el tudtam adni, de még most is szép készletem van tőle, és lehet, hogy maradék életem nem elég, hogy a Gábor Jenő-képek jó helyre kerüljenek. Mert ő is megérdemelné. Kétségtelen, hogy az igazán jó művei azért simán elkelnek, méghozzá milliókért, ami nem csoda, hiszen jó festő volt, csak a politikai viszonyok miatt voltak olyan korszakai, amiket ma kevesebbre tartanak, mint a korai Gábor Jenőket. Ő egyébként roppant pedáns ember volt, mindent szépen elrakott a levelezéstől a naplójáig, a kritikákat, a vázlatkönyveiig – ezek mind megvannak nálam, és várják jó sorsukat.

Már ejtettünk szót róla, de mindenképpen érdemes visszatérni arra a rendkívül ingoványos területre, hogy hol is kezdődik a jó kép. Mi a bóvli, egy galériás mit hajlandó még kiakasztani a falra, mit nem?

Szinte szlogenként szoktam mondani, hogy a rossz kép az eleve drága, mert nem érdemes megvenni. Amik itt megvásárolhatók, azok a képek mind tisztességes festői szándékról árulkodnak. Ők képzőművészetet szándékoztak művelni, és nem az eladás járt elsődlegesen a fejükben. Többségük benne van a lexikonokban, ami persze nem feltétlenül garancia, a garancia talán én magam vagyok. Egyfajta misszióm, hogy a piaci festészetről eltérítsem az embereket, ami nem könnyű, mert nagy és hazug reklám van mögöttük, csak éppen – szerintem – ez nem művészet, legfeljebb talmi szobadísz. Ugyanakkor szkeptikus vagyok… Bizse Jánostól is remek grafikai anyag van nálam, de nincs rá sok remény, hogy keresni fogják, ráadásul az emberek valamiért a sokszorosított grafikát nem szeretik. Szóval leginkább a közönséggel van bajom. Pécs mégis csak egy nagyváros, van egy elég széles értelmiségi rétege, de úgy vélem, férne még nívós kép a lakásaik falaira. Amikor ide valaki bejön, óhatatlanul is előbújik belőlem a tanár és népművelő, és rövid idő alatt el tudom neki magyarázni, hogy ez vagy az a kép miért jó. Harminc év alatt egyszer-egyszer sikerült is „rábeszélni” az érdeklődőt egy-egy műre, sőt, visszatérő vendégeim is vannak, akik tényleg jó képeket vettek nálam. Sose ajánlottam úgy képet, hogy vegyék meg befektetésnek, de tény, hogy akad festmény, például a Gábor Jenő-képek között, amelyeknek az évek során igen felment az ára. Van olyan képe, amit 1993-ban háromszázezerért kínáltam volna, aztán jóval később tizennyolcmillióért vittek el Amerikába… Az is igaz, hogy nem lehetett tudni akkor, hogy ennek a képnek ez lesz a sorsa, hogy elkerül Budapestre, és ott az „Antik Enteriőr” kiállítás városszerte látható plakátja lesz, így vált ismertté, és ez vitte fel az árát. Egy másik képe tőlem szintén Amerikába került, és ma egy miami múzeumban látható.

Azt mondja, Pécs nagyváros. De vannak-e – amiről már szó esett – igényes városlakók, akik szívesen látnak az otthonaikban műtárgyakat a falon? Ha ugyanez a galéria Pesten, a Falk Miska utcában lenne, valószínűleg, tódulnának a vásárlók is.

Hát igen, illetve ki tudja. De ott is visszaesett azért a kereslet. Más kérdés, hogy az igazán komoly képeket én is felviszem, és Kieselbach vagy Virág Judit adja el nekem. Ha lenne például egy Keserü Ilona-kép nálam, azt itt hiába akasztanám ki azért az árért, amit ér, sosem kelne el, sajnos. Még baráti áron sem. Ezért nem is lóg kint nálam kép a barátaimtól sem, Valkó Lászlótól vagy Somodi Pétertől és a többiektől, mert félek, nem tudnám őket eladni. És akkor az mind a kettőnknek kudarc. Ő esetleg azt hiheti, hogy nem elég jó festő, én meg azt, nem vagyok elég jó galerista, mert nem tudtam eladni. A régi pécsieket meg… Haraszti Pált, Simon Bélát…, akiről sok szeretettel beszél például Pinczehelyi Sándor, mert a tanára volt, de őket sem tudom kellő mértékben forgalmazni. Amik nálam kint vannak a falon, alapvetően nem drága képek, átlagosan, mondjuk száz-százötvenezer forint. Ráadásul ezek a képek arányaikban olcsóbbak, mint korábban voltak. Valaha, mondjuk a Képcsarnok idején, harminc-negyven éve, ezek két-háromezer forintba kerültek, ami akkor egy tanári fizetés volt – most nincs annyi, holott a minőségük nem változott! Az is igaz, hogy amikor én kezdtem, akkor egy Szász Endréért nyolcszázezret kellett fizetni, ugyanakkor háromszázezerért meg lehetett kapni egy Aba-Novákot. Na, szerencsére, ez már nem így van, a helyükre kerültek a dolgok. Szász Endrének nagyon leesett az ázsiója, ami rendjén is van, hiszen inkább volt rutinos mesterember, mint igazi hiteles művész.

Akkor azt még inkább félve kérdem, hogy gyűjtők vannak-e a városban, illetve, hogy miben reménykedhet a galériás?

Egy-egy jóleső történet azért előfordult a praxisomban. Volt például egy mérnök építőanyag-kereskedő, aki itt nálam érzett rá a festményekre, és neki szép lassan lett is gyűjteménye. De nem ez a jellemző. És az is lehet, hogy mindentől függetlenül élnek Pécsett komoly gyűjtők, én sajnos nem tudom felsorolni őket. Itt, és ezzel is tisztában kell lenni, kínálati piac van, és nem keresleti. Ezért sem csinálnék képaukciót, mert nincs rá igény – eljönnének páran, de csak nézelődnének. Megjegyzem, a kisebb budapesti aukciós házaknál is az a helyzet, hogy a képek fele vagy akár kétharmada is megmarad, csak a legjobb nevek mennek el. Épp ezért gondolom úgy, hogy ezeket a jobb híján „második vonalnak” nevezhető festőket kéne helyzetbe hozni, mert talán lehetne piacuk, pont amiatt, hogy nem millió fölött kezdődnek ezeknek a képeknek az árai. Így lehetne egy-egy új nevet ismertté tenni, mint egyébként nagy örömömre megtörtént Klie Zoltánnal. Ő Gábor Jenő kortársa volt, sőt együtt is állítottak ki, és most úgy tűnik – persze egy pesti galéria bábáskodása mellett –, hogy kezdenek felfigyelni rá, már nagyon szép összegekért kelnek el a képei. A Vasmadarak című festménye tizenhétmillióért talált gazdára! Vannak ilyen történetek – csak ez itt Pécsett nem sokat számít… nincs meg hozzá a közeg. A másik szembeötlő, kardinális kérdés, hogy a fiatal generáció – már akik megengedhetnék maguknak –, miért nem vesznek maguknak képet, műtárgyat? Csak nem azért, mert nem menő?

Méhes Károly

Ezeket olvasta már?