PécsONE

Falakon át – formákról, színekről több szólamban

Nemzetközileg elismert képzőművész, a geometrikus törekvések képviselője, akinek a design területén és a felsőoktatásban végzett munka is végig kíséri életét. Mindezek egymást segítő szerepéről, a Norvégiában szerzett tapasztalatokról és egyebek mellett a Pécsi Műhelyről is beszélgettünk az idei Zsolnay Fényfesztiválhoz önálló kiállítással kapcsolódó Mengyán Andrással.

1990-től hosszú időn keresztül a norvégiai Bergen városában dolgozott, elsősorban tanárként. Mióta és miért él újra Budapesten?

2006-ban nyugdíjba mentem, akkor költöztünk haza, vissza az óbudai házunkba, amit anno én terveztem, maketteztem, és négy lépcsőben alakítottuk ki a mai formáját. Itt van a műtermem és műhelyem is, szerettem volna a képzőművészetre koncentrálni. Így is lett. Egy kurzusum azért van még, a Műegyetemen tanítok egy kiemelt másodéves építész csapatot. Angolul „Idea creation and problem solving processes” a címe az órának, Üveges Gábor festőművész rajzos tárgyának része: kreativitást tanító, ösztönző gyakorlat. Ma már nincs a piacon olyan termék, amely mögött ne lenne design. Innováció, hozzáadott érték nélkül nem rúgunk labdába a világpiacon. Márpedig ott kell mozognunk, nem csak lokálisan. Ebben kell segítenünk a diákokat.

Fotó: Bellai László

Az oktatói munka, a design és a művészet összefonódása egész pályájára jellemző.

A képzőművészetet hatéves korom óta tanulom. A békéscsabai szabadiskolában Mokos Józsefnek köszönhetően a festészet csínját-bínját kiismertem, már amennyire egy fiatal gyerek erre képes. Mindig is festő akartam lenni, de amikor az Iparművészetire mentem, éppen nem indult díszítő festő szak. Ezért végeztem formatervezőként, de egyáltalán nem bántam meg, sokat tanultam, profitáltam belőle. A design révén kerültem kapcsolatba a gyakorlati élettel, technológiákkal, anyagokkal, fejlesztési folyamatokkal.

Pályám legelején, a lukas gatyámon kívül nem volt semmim. Pénzt kellett keresni, és a design abszolút alkalmas volt erre. A Jármű- és Alkatrész KTSZ svéd piacra dolgozott, olyan embert kerestek, aki tud gyerek tricikliket tervezni. Ez a lehetőség segített át anyagilag az első éveken.

Nagyon érdekelt a forma világa, a tér problematikája. A tanszékvezetőm 1973-ban meghívott formatant tanítani. Mind a három területet élveztem, napi 16-20 órákat dolgoztam. Ma már nem, délután ötkor leteszem a lantot, ha csak nincs szorosabb határidőm. A polifonikus vizuális terek foglalkoztatnak, a többszólamúság vizuális megjelenítése. Ez a zenében már ezer éve ismert.

„[Mengyán András] is vallotta azt, amit az alapítók, a neoavantgárd művészetet közel kell hozni a közönséghez, sőt a köztük álló falat le kell bontani” – írták a Budapest Műhelyről, a hetvenes évek meghatározó hazai művészcsoportjáról szólva, amelynek ön is tagja volt. Tud azonosulni ezzel a megfogalmazással?

Engem szakmai kérdések izgatnak, a „falak lebontása”, vagyis a szakma népszerűsítése egy másik terület. Nem mindegy, hogy valaki szakmailag valami innovatívat, újat igyekszik létrehozni, ami gazdagítja a szakmát, tágítja a kreativitás területét, vagy pedig ennek „leépítésével”, a népszerűsítésre törekszik. Persze amennyire lehet, én is megpróbálom a szakmai-kutatási tevékenységemet fogyaszthatóvá tenni. Amikor kiállítok, azt szeretném, hogy az emberek örömmel nézhessék, részesei lehessenek. Ilyen értelemben fontos, hogy közelebb kerüljek a közönséghez, de a prioritás az ismeretlennek a megismerése.

Mennyiben gyakorlatorientált az, amit kutat?

Abszolút az. Nagyon fontos számomra az együttműködés olyan szakemberekkel, akik egy-egy probléma megoldásában segíthetnek nekem. Így fejlesztettük ki egy kémikussal azt a folyadékot, ami a lézerfényt, a kétdimenziós konfigurációt háromdimenzióssá alakítja és láthatóvá teszi. Van egy másik kollégám, tévénél dolgozó hang technikus, Szabó László. A nagy, interaktív hanginstallációimhoz, a hangkerthez például, amely a legutóbbi, 2011-es pécsi kiállításomon is látható volt, ő csinálta a hanggenerátort, meg az infra red fényt. Nélküle nem tudtam volna ezt megoldani.

Az interdiszciplináris, újító dolgok termékenyítik meg a szakmát, ha ezt sikerül elérnünk, a fiatalok egy új trambulinról tudnak indulni, mint ahonnan mi indultunk. Mindig keresek valamit, ami még nem volt, ami új ajtókat nyitogat, valami pluszt hoz. Nem csak a művészeknek, de a társadalomnak is.

Mennyire volt fontos az Ön számára az együttműködés a művésztársakkal?

Ma is az, folyamatos a párbeszéd a hasonló gondolkodású művészekkel, a nemzetközi színtéren is. Az OSAS-nak (Open Structure Art Society, Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület) is lesz a közeljövőben egy kiállítása, ahol hasonló dolgokat állítunk ki. Folyamatos a párbeszéd a hollandokkal, az angolokkal, a Kinetika Múzeummal vagy az olasz és az amerikai művésztársakkal. Segítjük egymást – már a lehetőségeinkhez mérten, mert anyagilag elég gyengén állunk. Mindent önerőből csinálunk.

A nemzetközi műtárgypiac vevő erre az irányzatra?

A piac mindig később ébred. Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy leülepedjen egy kor képe, hogy kirajzolódjon, mi történt tegnap, mi volt jelentős nemzetközi vagy hazai viszonylatban. Húsz-harminc-negyven évnek kell eltelnie ehhez, de gyorsul az idő, régen száz-százötven év volt az átfutás. Ma a hetvenes évek vége, nyolcvanas eleje indult be nagyon nemzetközileg.

Ez érvényes a magyar alkotók műveire is?

Lényegében mindenki a nemzetközi piacon van, Keserü Ilona vagy a nemrég elhunyt Hencze Tamás is. Bak Imre most fog kiállítani New York-ban. Én is megyek Amerikába, ahol két könyvben publikáltak, de volt francia megjelenésem és készül egy angol könyv is. A Budapesti Műhely szétesett, de egyénenként megtaláltuk a helyünket. Állami támogatás nélkül, mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Volt egy non-profit galériánk, az A22 Galéria, az volt a cél, hogy valamilyen módon integráljuk a magyar művészeket a nemzetközi vérkeringésbe. A feleségemék (Dr. Kovács Judit Mária) ügyvédi irodája állt anyagilag mögöttünk, de azután, hogy ők nyugdíjba mentek, ez a csatorna anyagi okokból megszűnt. Nem rendszerszerűen kapcsolódtunk a nemzetközi színtérhez, és ez sajnos máig így van, ez azért  baj, mert így nagyon sok fiatal tehetség elkallódik.

Ha már a fiatalok szóba kerültek, tapasztalatai szerint a XXI. században van még igény a Mesterekre?

Epigonokat képezni nem egészséges. Nem vagyok híve az egymesteres modellnek. Korábban, egy zártabb világban ez működhetett, de ma már ezer helyen elérhető a tudás. Amikor főiskolára jártam, a művészettörténet oktatása a XX. század elején véget ért. Nem is hallottunk a modern törekvésekről, underground, félig illegális módon szerzett információk alapján tájékozódtunk. Szerencse, hogy volt egy Vámosi Ferenc nevű építész, aki modern építészetet tanított nekünk és ő becsempészte a XX. századi művészettörténetet.

A kapcsolódási pontokra visszatérve: a Pécsi Műhellyel milyen viszonyt ápoltak?

A kezdet kezdetén megismerkedtünk egymással. Ők kiállítottak minket Pécsen, mi bemutattuk őket a Józsefvárosi Galériában. Októberben kint voltam New York-ban, véletlenül beestem egy nagyon jó galériába, ahol a belga tulajdonos azt kérdezte tőlem, ismerem-e a Pincehelyi Sándort és a Gellér Brunót? Hogyne ismerném? Egy bécsi Art Fair-en figyelt fel rájuk a kurátora.

És látja, ott is a hetvenes évekre voltak kíváncsiak. A műtárgy piac szeszélyéhez tartozik az is, hogy nem a tanárukat, Lantos Ferencet keresik, akinek a geometrikus műfajban akkoriban jóval fontosabb szerepe volt, mint a tanítványainak, akik még szinte gyerekek voltak akkor. Hosszú időn keresztül dolgoztunk együtt. Mai napig jó a kapcsolat, a Széchenyi Akadémiában is együtt vagyunk. Brunóval sajnos csak voltunk, tavasszal sajnos ő is elment…

Ha a design területéről egy munkáját kellene kiemelni, melyik lenne az?

Volt egy páternoszteres tároló rendszer, abban két szabadalmam is volt. Alkatrészek, termékek tárolására, kezelésére alkalmas rendszer, nagy sikere volt, talán még ma is gyártják. Rengeteget eladott belőle a Fémfeldolgozó Ipari Szövetkezet. SZTK-kban is használták, beütötték a gyógyszer kódját, kinyílt a fiók és az volt benne, amire szükség volt. Az egész számítógépes vezérléssel működött – a nyolcvanas évek elején, amikor még nem volt jellemző a számítógépek használata!

Informatikai megoldásokkal a művészetében is nagyon korán jelentkezett.

Hasonló volt a helyzet: a veszprémi egyetemen dolgozó mérnök fejlesztett hardvert, és az iparművészetin számítástechnikát tanító egyik kolléga fejlesztette a szoftvert nekem a képzőművészeti elképzelésem megvalósítása érdekében. Később, amikor a Műcsarnokban állítottam ki, akkor már becsempésztünk külföldről egy Commodore 64-et. COCOM-listán volt, csak így lehetett hozzájutni.

Néhány éve részt vett a műszaki egyetemen egy „környezetdesign” elnevezésű program kidolgozásában. Mi lett a sorsa ennek?

Nem indult be sajnos, nem volt elég jelentkező. Holott az úgynevezett épület köztes területeknek a tervezése óriási jelentőségű. Ez volna az igazi környezettervezés. Építészek vagy designerek, kertészmérnökök vagy urbanisztikai szakemberek végzik, de egyiknek se ez a speciális szakterülete. Nagy álmom, egy interdiszciplináris központ létrehozása. Sehol a világon nincs, holott a tudomány, a technika és a művészet együttműködésével hihetetlen, csodálatos eredményeket lehetne elérni.

Skandináviában sem jobb a helyzet, ahol a közvélekedés szerint tudatosabb a környezetszemlélet, és fejlettebb a vizuális kultúra?

A skandinávok közelebb állnak a természethez, mint mi, ennek ott mély tradíciója van. Jobban vigyáznak a környezetükre, mint a többi európai nép vagy az amerikaiak. Sokkal jobban. Az egész társadalmat céltudatosan építik. Ott tanultam meg a demokráciát: mindent megbeszéltünk közösen, és ha konszenzusra jutottunk, egy irányba húztunk. Itt meg ahányan vagyunk, annyifelé húzunk, és ezért nem működik semmi normálisan. Rettentő sokba kerül, rengeteg energiát vesz el, és nem jutunk egyről a kettőre. Ott is voltak problémák, mert semmi sem ideális, de azt meg kellene tanulni minden társadalomnak, hogy a konszenzus nagyon fontos. Ez az élet minden részére vonatkozik.

Másfelől: az ökodesign az egész világon terjed, de ez nem az, amiről én beszélek, ez egy üzletvezérelt trend, keményen a pénzről szól. Holott az élet nem csak pénzről szól, nagyon fontos, de nem csak arról, hanem jó közérzetről, egészségről, sok minden egyébről.

A Zsolnay Fényfesztivál egyik részvevője lesz az idén. Mivel készül, mire számíthat a pécsi közönség?

A Pécsi Galériában mutatom be egy korábbi, müncheni installációmat, amely Magyarországon még nem volt látható. „Elektromágneses eső” a címe, két termet kaptam hozzá: UV-fényre érzékeny, 3x0,6 méteres fóliacsíkokon különböző motívumokat helyezek el, ezek között lehet majd közlekedni, de csak szorosan, érzékeltetve, hogy ez egy veszélyes zóna. Lesz programozható lézerplasztika, és egy nyolc képből álló sorozat, egy nagy lézerinstalláció képi adaptációja. A főfalra, a nagyterem végébe tervezek még egy hat részből álló munkát „Hasonlóságok és különbözőségek” címmel: ez arról szól, hogy mennyire relatív egy-egy formának a léte, hogy egyik referenciatartományból egy másikba kerülve ugyanaz a forma teljesen megváltozik, új értelmet, jelentést kap.

A fényeffektusok önmagukban nem érdekelnek, a fény kísérőjelenség a gondolataim kifejezésére. A gondolat az elsődleges, és ahhoz keresem mindig a megfelelő technikákat, azt amivel vizuálisan élményszerűvé tehető a gondolat: a polifonikus vizuális tér, a transzparencia problémája, az az izgalmas kérdés, hogy át tudok-e lépni a „falakon”, a „fényfalakon”?

Szöveg és fotó: Bellai László

 

 

Ezeket olvasta már?