PécsONE

Az előadásokon keresztül létezem

Tizennyolc éves koráig klasszikus balett táncosnak készült, majd éveket töltött Ázsiában. Dolgozott kereskedelmi televízióban; emlékezetes beszédet tartott a tavalyi Pride-on. Az egy éve a POSZT rendezői díját elnyert Székely Krisztával a színházhoz vezető útjáról, önazonosságról és tetoválásokról, fontosabb előadásairól – köztük az idei versenyprogramba válogatott Kaukázusi krétakörről, valamint az Odüsszeia alapján készült legújabb bemutatójáról – beszélgettünk.
Fotó: Bellai László

(A nyomtatott PécsONE-ban terjedelmi okokból rövidítve jelent meg az interjú: online a teljes szövegváltozat olvasható – a szerk.)

Az Ithaka nyílt próbáján azt mondtad, valamilyen formában mindannyiunk életében jelen van, fontos a bolyongás, miként számodra is meghatározó volt a Balettintézetben eltöltött tíz év, vagy a turistaútnak induló, négy évig elhúzódó kaland Laoszban.

Van, aki nem tesz meg ekkora távolságokat, kontinensek között vagy akár országon belül sem, de akkor is résztvevője egyfajta belső utazásnak. Ezektől a kitérőktől, kerülőutaktól, a bolyongásainktól válunk azzá, akik vagyunk. Van egy velünk született magja a személyiségünknek, amit hozunk magunkkal, isten tudja, hogy honnan, de amivé válunk, abban meghatározó szerepe van azoknak a helyzeteknek, amelyekbe hozzuk magunkat vagy kerülünk, és amilyen döntéseket hozunk arról, hogy mit vállalunk fel és mit hagyunk magunk mögött.

Nekem is szükségem volt erre a hosszú bolyongásra.

Egy más tánckultúrájú közegben nem találhattad volna meg a helyed?

A kilencvenes évek végén a Tácművészeti Főiskola még nagyon klasszikus orientált volt, ami modern táncként felmerült, az ott cikinek számított. Nem nagyon volt tere annak, hogy kiderüljön, van-e alternatíva számomra. Lőrinc Kati tanított minket, ő bíztatott, sokat foglalkozott velem, de én akkor már fejben nagyon kifelé mozogtam. Visszamenőleg azt gondolom, nagyon hiányzott a gondolatiság a mindennapjaimból. A szabadidőmben olvasott könyvek, és a nagyon vehemens, naiv igazságkeresés – mert akkoriban még azt gondoltam, az igazság valahol el van rejtve, és azt meg lehet találni –, mindezek nagyon más irányt mutattak.

Hogy jutottál el innen a színházig? Mik a fontosabb kapcsolódási pontok?

Bár Laoszban is kapcsolatba kerültem a színházzal, de az másról szólt. Egy amatőr társulathoz hívtak, ahol a tradicionális ázsiai táncon kívüli impulzusokra vágytak, de nem sokra mentek velem, gyorsan kiderült, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy megint tánccal foglalkozzak.

Az a modell, ami a nyugati társadalmakban megszokott, hogy az ember leérettségizik, gyorsan kitalálja, hogy melyik egyetemre megy, aztán teper egész életében, hogy valahogy ezt validálja, ez az ambíció a tánc elhagyása után belőlem teljesen hiányzott. Nem akartam semmit. Éppen kijöttem egy olyan tíz évből, amit sportolók ismernek, hogy az ember már tizennyolc évesen annyit dolgozott, mint mások egész életükben. Nem volt bennem az, hogy akkor ezután gyorsan derüljön ki, mi leszek.

Mennyire fogadta el ezt a környezeted?

Édesanyám onkológus orvos, édesapám pszichológus, üzletember. Hirtelen véget ért valami, amiben rengeteg erőfeszítésünk volt, nekik is, nem csak nekem, e miatt érthetően nagy ijedtség, döbbenet volt bennük. Mi lesz a nagy lázadásomból, egyáltalán leérettségizek-e? Végül érettségi után nem sokkal leléptem, tehát esélyük sem volt, hogy szülőként befolyásolják azt, ami történik velem.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, tinédzserkoromban nagyon erősen hatottak rám a filmek és sokáig azt is gondoltam, hogy valamikor majd filmrendező leszek. Ázsiában egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, azt gondoltam, ott fogok állni a Mekong partján egy kendőben a következő hatvan évemben, és olvasok. Az európai nő a Mekong parton… – ilyen romantikus elképzeléseim voltak. Aztán egyszer csak rendkívüli módon elkezdett hiányozni az európai lét, és hazajöttem.

Édesanyám talált az interneten egy felhívást, hogy a New York Film Academy filmmaker képzésére egyetlen ösztöndíjast felvesz, ezt sikerült megcsípnem. Az ottani munka kattintott be bennem valamit végleg. Történeteket mesélni, emberekről gondolkodni. Egy osztályba jártam az RTL főrendezőjével Kovács Dániel Richárddal, ő elhívott a tévéhez dolgozni. Sokat tanultam ott munkamorálról, teherbírásról, vezetésről és felelősségről. De a terméktől, amit ott elő kell állítani, két év után eltávolodtam, szerettem volna visszatalálni ahhoz a szellemi tőkéhez, ami miatt anno a balettől másfelé indultam. Hogy miért nem a film felé mozdultam, annak az a magyarázata, hogy abban a két évben, amit az RTL-nél töltöttem, sok színházi, katonás ismerősöm lett. Színházba jártam, előadásokról beszélgettem és valahogy beszippantott ez a fajta gondolkodásmód. Titokban jelentkeztem a színművészetire, és felvettek.

Ezután viszont – kívülről nézve – már simán ment minden: Beckett Szép napok című darabját főiskolásként megrendezhetted a Katonában, majd ugyanitt a Petra von Kantot Fassbindertől.

Már a Beckett előtt is kaptam egy nagy lehetőséget, a stockholmi Bergman-fesztiválra Fullajtár Andreával egy monológot vittünk. A Szép napokat Máté Gábor kezdeményezte, de egyetemi elvárás is volt, hogy a gyakorlati munka élesben, színházban történjen. Szirtes Ági nagy segítség volt ebben a munkában, ő a Katonához vezető egyik lépcső a számomra. A Petra von Kant a diplomarendezésem volt.

És még egy fontos lépcső volt: A nép ellensége című darabban, ami Kulka János betegsége miatt lekerült a műsorról, végig toltam a színészekkel a teljes próbafolyamatot. A szerepem szerint operatőr voltam és élő képet adtam egy felvonáson keresztül. Sokat tanultam ezalatt arról, hogy milyen a színpadon állni. Megismertem mindenkit, barátokat szereztem, fokozatosan, szépen lettem része a társulatnak.

„Mindig az voltam, ami vagyok, és annyit változtam ahhoz képest, ami voltam.” Olvasható a karodra tetoválva az idézet Beckett-től, de van a Petra von Kantra és a Kaukuzási krétakörre utaló motívum is….

Most le vagyok maradva az előadás tetoválásokkal, de nem is baj, legalább érlelődik egy picit, hogy mi az igazán fontos. Az Ithaka viszont már négy-öt éve rajtam van – Ithaka mint szimbólum és Kavafisz verse fontos nekem. Beckettnek és a magyar fordítójának, Dragomán Györgynek sikerült egy olyan nyelvi mágiát teremteni ezzel a mondattal, amely csodálatosan összefoglalja azt, amit a beszélgetésünk elején érintettünk, hogy van a személyiségünknek egy magja, az énérzet, ami változatlan, és ehhez képest az ember mégis mennyire sokat változik az élete során. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy szöveg valaha rám kerül, de ez a gondolat, bárhova kerülök, mindig érvényes lesz.

Ezek szerint a színházi munkáid olyan intenzív, személyes üggyé válnak a számodra, hogy a testeden is őrizni szeretnéd az emléküket?

Úgy érzem, és ennek örülök, hogy az én bolyongásaim a színházi életem előtt történtek. Most már velem ez történik, az előadásokon keresztül létezem. Lehet, hogy lesz szünet ebben, amikor azt mondom, hogy egy évig ez ne legyen, de számomra most ez a leglényegesebb, nagyon személyesen vagyok jelen ezekben a munkákban, és változom is általuk.

A Nóra – karácsony Helmeréknél című előadásban feltűnően nagy szerepet kapnak, előtérben vannak a gyerekek. És ez így van a Kaukázusi krétakörben is.

Azt hiszem, az én generációm az első olyan generáció Magyarországon, akiknek a szülei elég nagy számban elváltak. Most is vannak szörnyű válások, de mára kialakult ennek valamiféle működőbb etikája. Nagyon szerettem volna, ha ez valahogy megjelenik az előadásban, hogy mindez fejlődő lelkek, kisgyerekek környezetében történik.

A Kaukázusi krétakörben a pólyán kívül megjelenik egy valódi gyerek is, mert húsbavágóan fontosnak tartom, hogy szemébe lehessen nézni annak a gyereknek, akiről az előadás szól. Ha van egy igazi gyerek az előadásban, a közönség is jobban érzi a tétjét a történéseknek.

Részletek A kaukázusi krétakör című előadásból – Fotók: Horváth Judit

Mennyire a Te vízióid és mennyire közös alkotás egy-egy előadás?

Egyre kevésbé van létjogosultsága a diktatórikus színházaknak, ahol rendezőkirályok, zsarnokok uralkodnak. Én nem lelem örömömet az ilyesmiben. A rendezőnek van egy magányfokozata, ami úgyis állandó, én ezt sose törekszem növelni. A hozzám legközelebb álló, állandó kollégám és barátom Szabó-Székely Ármin, vele elég szoros kötelékben működünk együtt minden esetben. Fontos alkotótársaim Balázs Juli, Nagy Fruzsina, Pattantyus Dóra tervezők vagy Matisz Flóra Lili zeneszerző és persze a színészek vagy énekesek. Sose gondolom, hogy az előadást egyedül hozom létre. A bólyákat én teszem le és én jelölöm ki a célt, de azon belül a színház csapatmunka.

Több nyilatkozatodban is olvasható, hogy a színész személyisége mennyire fontos számodra, és hogy a Kaukuzásira készülve a főszereplő Grusét rögtön Pálmai Anna alakításában képzelted el. Milyen volt együtt dolgozni vele, és a másik főszereplővel, a bírót alakító Kocsis Gergellyel?

A színészeket nem szabad kikerülni, mert ennek a művészeti formának ez a lényege, hogy a színész a fizikumával, a lelkével, a szellemével valamit létrehoz, valamit kreál és ez akkor tud a sajátja lenni, ha belőle indul ki és saját fantáziájával és személyiségével is tesz hozzá.

Azt gondolom a Gergőről, hogy van benne irónia, szelídség a színpadon és az életben is. Azdak szerepébe mindezt beleraktuk, de beleraktunk egy olyan lobbanékonyságot és a történet bizonyos pontjain egy olyan, jó értelemben vett szarháziságot is, ami a Gergő szerepeire a legtöbb esetben nem volt jellemző, hogy ő egy tönkrement, élveteg ember. Hogy ezt megtalálja magában, el kellett hagynia a komfortzónáját. Anna pedig nagyon sokat játssza az érzéki, csábító nőt, a démonikus femme fatale-okat, de én régen ismerem őt, és tudom, hogy van egy nagyon szelíd, befele forduló valósága. Fontosnak tartottam, hogy kapjon egy ilyen feladatot, ami ezt a részét mozgatja meg.

Pálmai Anna (A kaukázusi krétakör)
Kocsis Gergely (A kaukázusi krétakör)

Mi a fontos neked ebben a történetben?

Szeretem a tiszta gondolatokat. Brecht radikális szövegei morális tekintetben nagyon élesen, pontosan mutatnak meg embertípusokat, és helyesen tesznek fel kérdéseket. A Kaukázusi krétakör nagyon aktuális témákat pedzeget, a menekülésről, a segítségnyújtásról, és nagyon fontos számomra, ahogy az emberi jóságról gondolkodik. A kisemberről és a feje fölött zajló hatalmi játszmákról, korrupcióról, politikáról. Ezentúl azt éreztem, hogy formailag nagy kihívás megcsinálni.

Az idén a tiétek mellett a Kaukázusi krétakör nagyváradi és miskolci előadásait is beválogatták a POSZT-ra. Mit gondolsz erről?

Nem tartom véletlennek, hogy ennyi Kaukázusi krétakör kerül most színpadra, nyilván rendező kollégáim is megtalálták benne ugyanezeket az aktualitásokat. Ez egy rendkívül fontos és izgalmas gesztus a válogatók részéről, mert a magyar színházakra egyébként az a jellemző, hogy ha itt bemutatták, akkor ott nem mutatjuk be. Érdekes, jó lenyomata a történelmi pillanatnak, hogy a Kaukázusi krétakör magyar nyelvterületen ennyi helyen ilyen erővel megjelenik. Valószínűleg három igen eltérő előadás születhetett, ez motiválhatta a válogatókat.

Pécshez volt valami kötődésed?

Nem volt, de most már van, a POSZT a kötődésem. Úgy utaztam Pécsre tavaly, hogy számomra már az egy mérföldkő, hogy a Nóra bekerült egy ilyen országos válogatásba, és hogy a rendezésért végül díjat is kaptam, az a pályám első olyan nagyobb visszajelzése, ami miatt azt érzem – nem tudom máshogy mondani –, hogy szeretem Pécset. (nevet) Amikor egy fiatal művész elindul a pályán, abban nagyon sok szorongás van, labilis időszak. A rendezői díj egy oxigénsátor volt az életemben, a visszajelzés, amit ezzel kaptam, és az a pár nap, amit ott töltöttem, nagyon kedves emlék.

Utalva a tavalyi Pride-on elmondott nagyhatású beszédedre, azt még hadd kérdezzem meg, hogy milyennek képzeljük azt a Magyarországot, amelyiknek nagyobb a szíve és több az esze, mint a mainak?

Nem tudom pontosan, milyen az, és nem gondolom, hogy ilyennek vagy olyannak kellene lennie az országnak. Csak azt, hogy valamilyen egyensúly jót tesz a társadalmaknak. Beszéljünk egy nyári tábor huszonöt diákjáról vagy egy egész országról, az egyensúly jót tesz a gondolkodásnak és jót tesznek az ellenpontok is. Amikor ez a beszéd elhangzott, azt éreztem, hogy van egyfajta zsibbadtság a társadalmon a közös ügyekkel és tiszteletlenség más véleményekkel kapcsolatban. És amikor valaki mégis megszólal, támadásnak vesszük, és ha valaki erre reagál, azt még nagyobb támadásnak vesszük. Valami harcosság állt elő az egyensúly és a kommunikáció helyett. Ez a beszéd egyébként éppen a Kaukázusi krétakör bemutatója után volt, nagyon a mellkasomban volt ennek a darabnak az üzenete – tiszta szívről, segítségnyújtásról, a másik ember felé fordulásról. Ma is azt hiszem, hogy éppen ez, a nyitottság és az egyensúly keresése lenne az, ami jót tenne Magyarországnak.

Kép és szöveg: Bellai László

Ezeket olvasta már?