PécsONE

Pécs mindig barátságos volt hozzám

Méhes Károly interjúja a 75 éves Bálint Andrással, az idei POSZT díszvendégével.

Nemrég ünnepelte a születésnapját. Milyen érzésekkel?

Nem hagyom magamat. Hetvenöt év nem kevés. Ez már végül is háromnegyed évszázad. Amikor Jordán Tamás lett ennyi, januárban küldtem neki egy videóüzenetet: Tamáskám, borzasztó, 75 év, háromnegyed évszázad! Egy vigasztaljon, hogy jövök utánad, áprilisban utolérlek… Igyekszem karbantartani magam fizikailag, úszás, bicikli, torna, kutyasétáltatás. Szellemileg? Persze, kicsit nehezebben tanulok. De amióta nem vagyok igazgató, kalandosabban élek, olyan dolgokat csinálok, amiket korábban nem lehetett volna, és ez jó.

Arany-est – Fotó: Brozsek Niki

A születési dátumhoz nyilván hozzátartozik a születési hely, amely rovatba mindig is azt írja be, hogy Pécs. Miként viszonyul a városhoz, ahol igazából nem sokat élt?

Szülővárosom Pécs, mégsem vagyok pécsi. De van ehhez egy történet. Édesapám félzsidó volt, anyám teljesen az. Mivel még a nagyapám kikeresztelkedett 1907-ben, a házasságkötése előtt, apám árjának minősült. Ő orvos volt, hadnagy, egy ukrajnai kórházban szolgált. Édesanyám pedig apám miatt szintén árjának minősült, lévén „árja párja”, és így én is. Aztán ez a Szálasi-puccs után megszűnt, elvesztettük a mentességünket. Mire anyám álöngyilkosságot követett el, és bevitték az Ángyán-klinikára, ott kezelték… Ez október közepétől pár hét volt, ugye, míg november végén Pécs fel nem szabadult. Mindezt tudtam, de a magam történetét nem. Három éve azonban Szombathelyen egy előadásom után odajött hozzám egy úr, és hozott egy levélmásolatot. Ebben egy bizonyos Frank Kálmán gyerekgyógyász azt írja a feleségének, hogy „Tegnap felkeresett Bálint Péter. Most jöttem rá, hogy miért oly készséges… Tavaly nem csak gyógyítottam a kisfiát, hanem az utolsó zsidótörvénykor, mikor a felesége elbujdokolt, s a gyerekről nem lehetett tudni, hogy zsidónak számít-e vagy sem, akkor felvettem pár napra a kicsit. Ezt a gyerekmentést nem felejti el Bálint Péter, bár én már nem is emlékeztem erre. Szép ez az önkéntes és baráti hála, mindenesetre ma szokatlan.” Engem ugyanis oda vettek fel, az ő klinikájára, ahol másfél évesként átvészeltem a legsúlyosabb időket. Szóval ez az én pécsi történetem.

A második felvonás pedig már ifjú színészként következett. Véletlenül esett így, hogy épp a szülőhelyére került?

A diploma után, 1965-ben jöttem a pécsi színházhoz. Nem érzelmi szempontok vezettek, egyszerűen olyan vonzó ajánlatot tett Nógrádi Róbert igazgató és Dobai Vilmos főrendező, hogy ezt választottam. Akkor került oda Sík Feri és Babarczy László, akivel évfolyamtársak voltunk a főiskolán. Aztán, mint afféle kezdő színész, mindent játszottam: néha főszerepet, utána gyerekdarabban, vagy karakterszerepeket. Jó hely volt Pécs akkoriban. A Pécsi Balett már a csúcson volt, Uhrik Dóra lett az első feleségem, ez is nagyon fontos. Bükkösdi Lacival például nagyon jóban lettem, ő szervezte az első önálló estemet a meszesi kultúrházban.

Akkorra már túl volt az Álmodozások kora forgatásán. Mennyire volt a fiatal Bálint András álmodozó, miről lehetett akkoriban álmodozni?

Szabó István első filmje volt ez. Pista egy nemzedéki filmet csinált, ami a felnőtté válásról szólt, hiszen ő is csak huszonhat-huszonhét éves volt. Miről álmodozik az ember huszonegy évesen? Hogy a világ még megjavítható, ő maga megtalálja benne a helyét, a szerelmét, a társát… De nekem az is álomszerű volt, hogy Gábor Miklóssal játszhattam. Az egyik jelenetben ültünk az ő – filmbéli – Simcájában. Miklós volt számomra az atyaúristen, akkor játszotta a Hamletet. Arra emlékszem, hogy kukorékolt nagyokat, tisztította a hangját, mert már az esti előadásra gondolt. Nekem szerencsém volt a korai találkozásaimmal. Szabó Pistával nyilvánvalóan, de Babarczyval is, akinek már a diplomarendezésében is játszottam. És persze a kollégák, Béres Ili, Halász Jutka, Esztergályos Cili, Sólyom Kati…

Aranykornak tűnik ma ez az időszak film és tévéjáték terén. Akkor is úgy élték meg a sok-sok lehetőséget?

Kezdő színész voltam Pécsett, és az első szerepem a Lear királyban az Edgár volt. Novemberben pedig a Magyar Televízió egyenesben közvetítette a Lear királyt Pécsről, tehát az egész ország láthatta, láthatott engem is. Nekem ez óriási dolog volt. Egyébként játszottam Eck Imre Csodálatos mandarinjában is, akkor szerettem bele Dórába. Egy álom… És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Aztán jöttek a további Szabó István-filmek, már 1966 tavaszán az Apa és a többi. Tényleg sokat szerepeltünk. Nemrég belepislantottam egy tévéjátékba, épp bejött egy fiatalember, én meg nézem: jé, ez én vagyok! Egyáltalán nem emlékeztem rá.

A pécsi kapcsolat később nyilván lazult, de ott voltak a filmszemlék, jóval később meg a POSZT. Ezek mennyire emlékezetesek?

Nagyon sokszor jöttünk, hiszen a Radnóti Színházat rendszeresen meghívták, előfordult, hogy akár két produkciónkat is. De sokszor csak úgy vendégnek is elmentem, hiszen Jordán Tamás gyerekkori barátom, ha mondhatom így, elvtársam, a szó eredeti érelmében, hasonló nézeteket vallunk. Pécs mindig jó volt… Hogy mondjam, talán ez a jobb szó: barátságos volt hozzám. Most pár évig nem jártam a POSZT-on, ám nagyon jólesett, hogy idén díszvendégnek kértek fel, hát persze, hogy ez picit hízeleg az embernek.

A Platonov olvasópróbáján – Fotó: Dömölky Dániel

Néznek-e ma a fiatalok úgy Bálint Andrásra, mint ön annak idején Gábor Miklósra?

Nem tudom… Nézze, ne feledjük, hogy színigazgató voltam harminc évig, benne éltem a szakma sűrűjében, mert nem csak színészként léteztem. A direktor úr voltam, aki még mindig játszik. Részt vettem a színházi életben, mindenféle társadalmi szerepeket, szakmai érdekképviseleteket vállaltam.

Ez mennyire esett nehezére?

Tettem a dolgom, a többi igazgatóval együtt a magyar színházi szakmát képviseltük, lobbiztunk az érdekében a különféle kulturális bizottságokban, hogy megmaradjon. És megmaradt, az a voltaképpen az államosítás után kialakult, és ma is létező repertoárszínházi rendszer, állandó társulatokkal, évenként négy-öt millió nézővel, ami óriási szám. A színházi kollégákkal máig így van, mindenfajta különbségek ellenére. Tudjuk egymásról, ki mit ér. De közös érdekek vannak, és általában összefogtunk. Ma is, azt gondolom.

Semmi rossz érzés, kellemetlen emlék?

Egy valami... A Nemzeti Színház kinevezett igazgatója voltam 1997 decemberétől 1998 októberéig. A tervezésben részt vettem, aztán amikor az építkezést leállították, akkor kiszálltam. Rossz volt, és nemcsak nekem, hanem az egész magyar színházművészetnek is, hiszen az Erzsébet téren egy korszerű, európai színház épült volna fel, szemben azzal, ami a Soroksári úton van. A következő száz évben aligha fog új nemzetiszínház épülni. Amúgy meg annyi jó dolog történt velem az életben, hogy az mindent felülír, és hamar elfelejtem a rosszat.

Az irodalmi, költői estjei is híresek és népszerűek évtizedek óta. Miféle igényből vagy – ha ugyan erről van szó – küldetésből fakadtak ezek?

Magam is versíróként kezdtem… Várady Szabolcs, volt osztálytársam meg is írta ezt a születésnapom táján. Kezdetben a versmondás, később inkább a színészet került előtérbe, de aztán visszatértem a költészethez az önálló estekkel. Persze pusztán versekkel nehéz lenne megfogni a közönséget, ezért mindig valamilyen színházi formában jelent meg a költészet. Együtt a vers és a próza, a közélet és a magánélet, a humor és a borongás. Ezek mindig egyes szám első személyű szövegek voltak, tehát kicsit rólam is szóltak.

Méhes Károly

Ezeket olvasta már?