PécsONE

Pécsi vonal

Ha az elmúlt több mint fél évszázad pécsi képzőművészeti életét nézzük, látványosan kirajzolódik előttünk egy iskola, amely végigvonul a pécsi alkotók generációin. Nem egy stílus, ábrázolási mód vagy ecsetkezelés, ennél sokkal tágabb, egyfajta „hely szelleme”, amely a képzőművészetet Pécs egyik legprosperálóbb művészeti „brandjévé” teszi. Többen osztjuk ezt az elképzelést. Így Szluka Balázs pécsi műgyűjtő is, akivel többek között erről a „pécsi vonalról” is beszélgettünk.

Hogy lesz valaki manapság műgyűjtő?

Hogy lesz? Nem tudom. Mindig, gyerekkoromtól kezdve gyűjtöttem valamit. De nagyon hamar a festmények kezdtek érdekelni. 1996-ban huszonegy évesen vásároltam az első képemet.

Miért?

Egyszerűen, mert megtetszett. Ezért megvettem a szobámba dekorációnak.

Jó, az ember néhány képet vásárol dekorációs céllal, de ötvenet már nem.

Így van. Ez már túl ment a funkción. A szenvedélyem lett. Ezt nem lehet megmagyarázni. A képzőművészet kamaszkoromtól érdekelt. Jelentkeztem is annak idején a Művészeti Szakközépiskolába, ahova nem vettek fel. Nyilván nem volt bennem akkora tehetség, nem is tudtam elég jól rajzolni. De az is igaz, hogy az egész rajztanulás rendszere, a kockológiával, a geometriával az élen, valahogy kioltotta bennem a vágyat, hogy művész legyek. Túl száraz volt nekem. Pedig az Ifjúsági Ház rajzszakkörébe is jártam, ahol Erdős János és Molnár Tamás tanított. Próbáltam tudatosan készülni, de hiába, a tehetséghez nem elég a rajztanulás. Később is voltak kósza próbálkozásaim, amelyekben Hopp-Halász Károly támogatott, de akkor is rá kellett jönnöm, hogy bár ötleteim vannak, az alkotáshoz nincs bennem elég tehetség.

Viszont a műtárgyakhoz kiváló szemed van…

Azt hiszem, az abszolút halláshoz hasonló abszolút látásom van. Ez valahogy velem született. És természetesen folyamatos tanulás a mai napig. Sok albumot lapozgatok, kiállításokra járok, az interneten tájékozódom. Az ember saját maga által is tud tanulni, ami nyilván lassabb, de lehet, hogy sokkal mélyebb tudást eredményez. És persze sok-sok beszélgetésből művészekkel, hozzáértőkkel. Pinczehelyi Sándor vagy Halász Károly barátsága rengeteget adott nekem, alakították a szemléletemet, a képzőművészethez való viszonyomat. De alapjában véve hivatalosan nem tanultam művészettörténetet vagy művészetelméletet. De van egy fontos érzék, intuíció, ami ahhoz kell, hogy tudj választani. És ez nekem megadatott. Persze azért néha megkérdezek másokat is.

Milyen képeket gyűjtesz?

Sokáig kicsapongó voltam, és mindent gyűjtöttem, ami tetszett. De három-négy éve megfogalmazódott bennem, hogy sokkal egyszerűbb a pécsi kiaknázatlan lehetőségekkel élni, mint elmenni Budapestre, és ott bolyongani a művészet számomra sokszor ismeretlen labirintusában. Akkor döntöttem úgy, hogy a pécsi képzőművészetet, a pécsi vonalat kezdem gyűjteni. Ez nyilván egyszerűbb is helyileg, és sokkal kisebb, sokkal szűkebb mezsgye. Nem lehet mindent gyűjteni, mert rád omlik az egész. Ha meg szűkíted, akkor jobban átláthatod és tudsz specializálódni tematikákra, stílusokra, iskolákra. De még így is rengeteg a fekete folt a gyűjteményemben, és sok minden hiányzik.

Van olyan, hogy „pécsi vonal”?

Eltökélten hiszek abban, hogy létezik pécsi vonal vagy pécsi szál, nem is egy, ami generációkon és évtizedeken átível a mai napig. Sőt azokban a művészekben, akik máshonnan jönnek ide, valami megváltozik Pécsen, egy kicsit a művészetükben is pécsiek lesznek.

Felismerhető egyfajta pécsi stílus?

Nem, nem, ezt nem hiszem. Nincs pécsi ecsetkezelés, de van pécsi iskola, amelyben átöröklődnek nagy egyéniségek, művésztanárok művészetről vallott felfogásai, a mindenkori mester és tanítvány viszonyon keresztül. Ez megragadható Martyn Ferenctől kezdve az ő tanítványain, az őt követő generációkon át, Keserü Ilonán, Lantos Ferencen egészen a mai középgenerációs művészekig, például Somody Péterig, Ernszt Andrásig, akik ma már maguk is oktatnak.

Jó táptalaj ez egy gyűjteményépítés számára?

Nagyon hiszek benne, sőt csak ebben hiszek, hogy az. Egy kiaknázatlan terület, ezért nagyon izgalmas ezt a pécsi iskolát gyűjteni, holott nagy a kockázat is, hiszen ezt még senki nem csinálta előttem. Ezért ebben benne van az én ízlésem, ami még szűkíti a kört.

Nem kockázatos kortárs képzőművészetet gyűjteni?

Vezetni is kockázatos, az úttesten átkelni, az is kockázatos, sőt élni is az. Kevésbé érdekel, hogy mennyire kockázatos, mint az, hogy – számomra – mennyire izgalmas.

Befektetési céllal vásárolsz?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, ha valamit megveszek, esetleg idővel többet ér. De ez legfeljebb csak megerősít abban, hogy az ember jó döntést hozott.

Mi határozza meg a képek értékét?

Hosszú folyamat: ahogy elindul egy művész az iskolából kikerülve, meg kell lépnie lépcsőfokokat. Nyilván ott is megvannak az ugrások, ahogy az árak emelkednek. De a legmeghatározóbb paraméterek, hogy hol, milyen kiállításai voltak, milyen köz- vagy magángyűjtemény vásárolt tőle, milyen a nemzetközi megítélése, milyen külföldi múzeum állít ki tőle, kinek a galériája foglalkozik vele. Ez nagyon összetett kérdés. Nem egyértelmű dolog. Sokszor a szerencsétől függ mindez. Hasonló paraméterek alapján lehet megítélni egy-egy műalkotást. Ugyanakkor van, aki teljesen merkantilista módon, méret szerint áraz. A kisebb kép kevesebbe kerül, mint a nagyobb. Ez is egy lehetőség, ez is egy irány.

Tudod, hogy hány képed van?

Nem. Nem lennék gyűjtő, ha tudnám. Ezer fölött talán. De akkor is boldog voltam, amikor kétszáz volt. Én már akkor is gyűjtő voltam. Nem a mennyiség szabja meg a minőséget. De mivel kereskedek is, minél több kell ahhoz, hogy forgatni tudjam.

Mi alapján vásárolsz a gyűjteményedbe? Az eladhatóság mennyire számít?

Nem számít. A választás ötven százalék tudatosság és ugyanannyi érzelem. És fontos, hogy valamilyen szinten kötődés legyen ezzel az úgynevezett pécsi iskolával.

Fiatalokat is gyűjtesz? A Művészeti Karon számos tehetséges művészhallgató végez.

Igen, az ő munkáikat is figyelemmel kísérem. Minden egyetemi kiállításon ott vagyok, és sokaktól már vásároltam is. Ha a pécsi vonal folytonosságában akarok gondolkodni, ez elkerülhetetlen.

Mennyire adható el a pécsi képzőművészet?

Most mindenképpen vissza kell mennünk a lassan klasszikus kortársnak számító Pécsi Műhelyhez. Az ő munkáik azok, amelyeket jelenleg értékesítek, és amelyek iránt a legnagyobb a kereslet a piacon. A Pécsi Műhely öt alkotójának életműve van jelenleg a látóteremben, ennél többel nem is tudnék foglalkozni, hiszen az eladáshoz napi szinten kell foglalkozni a művekkel. Fel kell kutatni a kapcsolatokat és a piaci lehetőségeket, hiszen ez nem a művész dolga. Tárgyalni a művésszel, a vevővel, egyszóval menedzselni kell a művészeket. Ezért muszáj specializálódni. A fiatalabb generációból pedig sokan, például Somody Péter, Ernszt András, neves budapesti galériákkal állnak szerződésben, az ő műveikkel én már nem foglalkozhatok. Tőlük csak gyűjtenem kell.

A Pécsi Műhely minek köszönheti ezt a megélénkült érdeklődést?

Most jött el az ideje. Ahogy telik-múlik az idő, úgy fogynak el az előző korszakok munkái, és most lett ez érdekes, most értünk meg erre. Tíz évvel ezelőtt még a nagybányai iskola volt az érdekes, meg a háború utáni képzőművészet. Az mára elfogyott, vagy legalábbis erősen limitált lett.

De miért pont a Pécsi Műhely? Hiszen voltak vele párhuzamosan futó irányzatok…

Ezek az irányzatok Pesten voltak, és jelentett körülbelül tizenöt-húsz művészt. De itt Pécsett, ebben a vidéki városban volt csak öt olyan művész, akik együtt alkottak és egy irányzatot jelentettek. Sem Szegeden, sem Szombathelyen, sem Debrecenben nem volt ilyen. A vidékiségnek is megvan a maga íze, az egyedisége, és ez benne van a Pécsi Műhely munkásságában. A munkákon is megjelennek azok a közterek, azok a hangulatok, amelyek csak Pécsre jellemzőek. Ami Pesten nem készülhet el, mert az egy forgatag, ez pedig még mindig egy nyugodt kisváros. Ezért ezek a munkák nem készülhettek máshol, csak itt. Arról nem is beszélve, hogy Pécsett nagy szerencsénk volt, mert az akkori kultúrpolitika itt engedte az 1970-es években ezeket az avantgárd kísérleteket. Az is lehet, hogy azért, mert egyszerűen nem vették komolyan őket. „Hadd forgassa Pinczehelyi a sarlót-kalapácsot. Nem olyan fontos ez” – gondolhatták. Most meg egy korszak emblematikus munkája.

Pécsről lehet komoly műkereskedelmet folytatni?

Nehezen, de lehet. Szerencsére egy kiváló budapesti galériával dolgozom együtt, e nélkül lehetetlen lenne. Ők nemcsak az országon belül, de nemzetközi szinten is megjelennek. Ott vannak a legjelentősebb képzőművészeti vásárokon, ahol ott kell lenni. Ez ad az én munkámnak is és a képviselt művészeknek is rangot.

Gondolsz arra, hogy bemutasd a gyűjteményedet? Mert ennyi művel lassan már elérkezel oda, hogy jó lenne egy állandó hely.

Nem, ebben még nem gondolkodom. Inkább egy-egy darabot kölcsönzök kiállításokra. Még sok hiányosság van a gyűjteményemben ahhoz, hogy átfogó kiállítást lehetne rendezni belőle.

Akkor van olyan, hogy pécsi brand?

Talán még nincs, de az legyen a cél! Nemcsak az enyém. Mindenkié, akik tehetnek a város művészetéért és nevéért. Ahhoz én kevés vagyok egyedül. De biztos vagyok benne, hogy Pécs olyan fogalom lehetne, mint egykor a párizsi Montmartre, Barbizon vagy Pont Aven.

Fekete Vali

Ezeket olvasta már?