PécsONE

Test és lélek a Bibliában

A test és a lélek kettősségét és kölcsönhatását akár akarjuk, akár nem, folyamatosan megéljük. Korunkban e kettősségnek egyre nagyobb figyelmet szentelünk. Ma már elfogadott dolog, hogy a lélek szenvedései megbetegítik a testet, s az sem kérdés, hogy testünk állapota pedig folyamatosan befolyásolja pszichénket. A legősibb könyvünkben, a Bibliában a lélek sokféle hangsúllyal szerepel. P. Horváth Tamás Cziglányi Zsolt kozármislenyi plébánost, bibliatudóst kérdezte minderről.

Kezdjük az elején: milyen is tulajdonképpen a lélek? A materialisták szerint csak valami agyi áramkör az egész, de mit mond erről a Biblia, a hit vagy a keresztény tanítás? Van Isten lelke, az emberi lélek, a szellem vagy a psziché, ezt is össze szoktuk keverni.

Szerintem az egyházi gondolkodás itt egy skálán mozog. Ennek a skálának az alsó hangja, ami inkább protestáns meg bibliai, hozzám is ez áll közelebb egyébként, amelyik úgy gondolkodik erről, hogy amikor az ember meghal, bár az egész ember meghal, tulajdonképpen őt magát, aki ő, azt az Isten mégiscsak megőrzi valami módon. Tehát nem tűnik el az ember. Nem múlik el a világból. Azt mondanám, hogy az ember több mint a fizikai létezése, és az Isten szeretetében az embernek az élete így valahogy megmarad. A skála felső hangjai felé az embernek ez a nem anyagi, nem mulandó valósága, tehát a lélek át is éli az Istennel való találkozást és együttlétet, van egyfajta beteljesült élete a halál után. Tulajdonképpen a lényege mind a kettőnek ugyanaz: az ember mint én, mint személy, fönnmarad. De hogy milyen módon, azt pontosan nem fejti ki az Írás. A sokféle elképzelés viszont a kereszténység minden ágában találkozik abban a meggyőződésben, hogy a történelem végén a föltámadáskor, az utolsó ítéletkor, az ember a maga egészében támad fel, és jut el élete végső céljához.

És honnan van ez a lélek? Meg volt teremtve az összes előre vagy pedig egyesével van teremtve?

Megmondom őszintén, én azért nem tudok erre kompetens választ adni, mert ez nem bibliai természetű kérdés. A Bibliát ez a kérdés így nem érdekli. Ez egy tipikus európai kérdés, hogy honnan van a lélek. Én azt mondanám, hogy engem inkább egy dolog ejt csodálatba: megszületik a Földön egy ember, és soha nem volt még egy olyan ember azelőtt, és soha nem lesz még egy ilyen ezután, pedig sok-sok milliárdról beszélünk.

Kosztolányi a Halotti beszéd című versében hasonlóan csodálkozik el. Tehát mondhatjuk azt, hogy az egész Bibliában, az Ó- és Újszövetségben is egységesen nézik az embert. A lélek és a test egységében beszélnek róla vagy szemlélik.

Tudnak különbséget tenni az ember különféle megnyilvánulásai között, de ezeket nem tudják elképzelni egymás nélkül, inkább így mondanám. Tehát nem tudják elképzelni, hogy az emberben a test és a lélek vagy a szellem és az akarat külön életet éljen.

Ezt a görögök tudták elképzelni…

Igen, mondjuk, a platóni gondolkodásban ez benne van. Tehát se az Ó-, se az Újszövetség nem tudja és nem is akarja a kettőt különválasztani. De azzal tisztában van, hogy az ember élete összetett valóság, amelyben az akarat, az értelem, a vágyak, az éhség, az erő, a szépség és még sok minden együtt alkotják az ember egészét.

Úgy kezdődik a Biblia, hogy Isten lelke lebegett a vizek fölött. Az Isten lelke meg az ember lelke két dolog, gondolom. Nyilván az Isten lelke az az Istennek a teljessége inkább, vagy nem tudom, mit fejez ki ez a mondat, de hogy nem az Isten lelkéből vagyunk mi kiragadva, vagy nem abból teremtette…

Nem is ugyanaz a szó, az egyik a ruah, a másik a nefes. A Bibliában azon a helyen arról van szó, hogy az Istennek ereje vagy hatalma van e fölött a kaotikus világ fölött, és igazából ez a hatalom nyilvánul meg a teremtésben, amikor rendet rak. A teremtés arról szól, hogy féken tartja a káosz erőit, és az így létrejött egyensúly – az ég és a föld, a nappalok és éjszakák, a vizek és a szárazföld szétválasztása – teszi lehetővé, hogy a világ élőlényekkel benépesüljön. Isten azután ezzel a ruahjával, tehát hatalmával ad nefest, vagyis éltető lelket a holt anyagnak, és a nefes által lesznek az emberek és állatok élőkké.

De halhatatlan-e az emberi lélek önmagában? Mit mond erről az Írás, az Ószövetség és az Újszövetség, a Biblia?

Jó kérdés. Itt érdekesen keveredik az ókori keleti zsidó emberkép, ami az Ószövetséget jellemzi, és a görög-római antropológia. Az Újszövetségben mindenki zsidó, tehát az ószövetségi emberképben gondolkodik, ezt ismeri, ebben él. De az Újszövetség társadalmikulturális környezete a Római Birodalom globalizált világa, ahol a görög kultúra és a görög nyelvi lehetőségek hatnak rájuk. Pszükhéről és pneumáról beszélnek, sok tekintetben a szavak görög értelme szerint, de amit ezeknek megpróbálnak megfeleltetni a bibliai héber-arám világból, a nefes meg a ruah, azok egyáltalán nem olyan értelemben jelentenek lelket, mint az európai gondolkodásban. Az európai gondolkodásban a lélek valamiféle független, halhatatlan részünk, és kicsit úgy fogjuk fel, hogy van a mulandó test, ami a léleknek egyfajta ruhája, és a halálban a lélek leveti ezt a ruhát, viszont mint szellemi valóság megmarad. A bibliai emberképben nem így van. Ott az egész ember meghal. Például a Teremtés könyvében nem úgy képzeli el a szerző, hogy a bűnbeesés nélkül az ember halhatatlan lett volna. A bűnbeesés büntetése nem a halál, hanem a kiűzetés az Édenből. Az Ószövetségben úgy képzelik el ezt a dolgot, hogy a jó emberek sokáig élnek, mint Mózes meg Ábrahám. Százhúsz évig, az emberi kor végső határáig élnek, és akkor unokáik és dédunokáik között az élettel jóllakva halnak meg, és nincs visszatérés a halálból.

A halál bizonyos értelemben megnyugvás, mert vége van a szenvedéseknek, de a másik oldalon minden öröm meg szín meg íz meg szépség véget ér, többé már nem lehet az ember osztályrésze. Már nem tud szólni, nem tudja Istent dicsérni, enni, inni, jól élni. Tehát a Bibliában alapból nincs szó arról, hogy az ember halhatatlan, hogy az embernek volna olyan része, amelyik örök. Porból lettünk és porrá leszünk. A feltámadásról és az örök életről Isten igazságossága miatt kezdenek el gondolkodni: mivel ebben az életben a gonosz sokszor jól és sokáig él, azigaz pedig szenved és idő előtt meghal, Isten igazságossága megköveteli, hogy a feltámadással és az örök élettel ez a fájdalmas ellentmondás rendeződjön. Aztán a nyugati gondolkodás részben a görög, latin filozófiai alapon ezt a felfogást elkezdte vegyíteni az európai emberképpel. A latin kereszténységre főleg Ágoston nézetei hatottak, és ez a bibliai emberképpel együtt lett az európai keresztény világ felfogása a testről és a lélekről.

És az Újszövetségben?

Az Újszövetségben sem egyértelmű, hogy nem haltunk volna meg, ha nincs a bűn. Bár Pál a bűn következményei között említi a halált, nem feltétlenül azt jelenti, hogy e nélkül halhatatlanok lettünk volna, inkább azt jelenti, hogy az embernek keservessé teszi az életét az, hogy meg kell halnia. Szóval a Bibliában ez a kérdés nem egyértelmű.

A Bibliában – ma úgy mondanánk – holisztikus emberkép van. Mikor a lélek szenved, akkor a test is szenved, és viszont. Nem válnak külön. A kereszténység a feltámadásban hisz, azt valljuk, hogy Isten feltámasztja az embert. Az ember a maga testi-lelki valójában üdvözül – feltámad, mert elképzelhetetlen a csak lelki boldogság. A boldogsághoz hozzátartozik a társas kapcsolat meg a teremtett világban való részünk.

P. Horváth Tamás

Ezeket olvasta már?