PécsONE

Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

Hiába egészséges az étrendünk, ha nincs étvágyunk. Hiába sportolunk, ha nem érezzük jól magunkat közben. A fizikai értelemben vett egészség valójában csak „félség”, ha nem foglalkozunk a szellemmel is. A lélek útvesztőiből kiutat mutathat például a mese. Hogy miként, arról Standovár Ágnes pszichológussal, a Gombolyító Terápiás Műhely tagjával beszélgettünk.

Milyen előzmények után született a Gombolyító?

Alföldi Lindával és Holcsik Erzsébettel együtt alapítottuk. Mindhárman Pécsett jártunk egyetemre, utána mindenki végezte pszichológusként a munkáját, nem voltunk szoros kapcsolatban. Boldizsár Ildikó „Metamorphoses” meseterápiás képzésének köszönhetően találtunk újra egymásra. Ha nem is együtt, de részt vettünk a kurzuson, a módszert használtuk a mindennapi munkánkban, ez volt a kiinduló pont. A kapcsolatunk akkor fűződött szorosabbra, amikor Ildikónak megjelent a Meseterápia a gyakorlatban című könyve. Mindhármunknak volt benne írása, és együtt mentünk föl a budapesti könyvbemutatóra. Az úton sokat beszélgettünk, és kedvet kaptunk hozzá, hogy gondolkodjunk közösen arról, mit is tudnánk csinálni pszichológusként és meseterapeutaként Pécsen.

Ez mikor történt?

2015-ben. Ezután nagyon gyorsan intenzív lett az együttműködés. Pszichológusként a munkánk fontos része az egészségmegőrzés. Nemcsak a gyógyítás, hanem a prevenció, és ehhez kiváló eszközt találtunk a mesében. Ez inspirált minket, hogy határozott küldetéstudattal belevágjunk a közös munkába azzal a céllal, hogy pszichológusként a mesékkel – szakmailag megalapozott módon – mentálhigiénés tevékenységet végezzünk.

Mi a meseterápia lényege?

Klasszikus értelemben terápiának a gyógyítást mondjuk. Amikor gyógyító céllal használunk egy eszközt vagy módszert: a mi esetünkben ez a klinikai meseterápia. A klinikai fázisnál mi korábban szeretnénk a mesét használni. Népmesékkel dolgozunk. Ezek a történetek szájhagyomány útján terjedtek, évszázadokon vagy évezredeken keresztül. Csak azok a történetek maradtak fenn, amiket a közösség érvényesnek gondolt. Olyan bölcsességeket őrizve, amit a közösség elfogadott igaznak és hasznosnak. Nemcsak a magyar, hanem a világ minden részének mesekincséből válogatunk. A meséket az különbözteti meg bármi más történettől, szövegtől vagy irodalmi alkotástól, hogy nem egy elme terméke, személyes tudásának szintézise, hanem tartalmazza a közösség által jóváhagyott tudást. Ebben az értelemben bölcseleti szövegek, azért maradtak fenn évezredeken keresztül, mert olyan tudást hordoznak, ami létfontosságú volt a boldoguláshoz, támasz az emberi élet fordulópontjain.

A mesékben minden benne volt, ami segített. Hogyan váljunk fiatal felnőtté, hogyan váljunk anyává, milyen lélektani folyamatok zajlanak bennünk, amikor gyászolunk, amikor szerelmesek vagyunk, amikor csalódás ér? Ezek a történetek, amelyeket a közösségekben meséltek, átsegítették az embereket az élethez hozzátartozó krízishelyzeteken. Tehát nem patológiásak, nem gyógyítani kell ezekben a helyzetekben, hanem átsegíteni rajtuk az embert.

Hogyan jut el a mesebeli bölcselet a hallgatósághoz? Hogyan segít a mese?

Eredetileg nem gyerekeknek meséltek, hanem felnőtteknek és fiataloknak. Csak a 19. század végén kerültek a gyerekszobákba a mesék. Ezeket a történeteket régen értették azok a fiatalok, akiknek mesélték, mert képekben vannak kódolva. Nem azt mondták, hogy te most így jártál ebben a helyzetben, vagy ezt kell tenned, hanem képi nyelven szóltak. Mi már nehezen tudjuk dekódolni ezeket a képeket. Tehát nehezen értjük azt, hogy beér a sűrű sötét erdőbe, és akkor jön a sárkány, és meg kell küzdenie vele. Régen még értették, hogy ez milyen lélektani folyamatnak felel meg, és tudták, mi a teendő. Tudták, hogy mit kell tenniük, amikor az ördögnek kell túljárni az eszén, ha véres lesz a fonal és beleesik a kútba, mit jelent, hogy le kell ereszkedni a föld lyukán a föld alá, és ott próbákat kell kiállni, aztán onnan vissza kell jönni.

Ezek a képek különböző élethelyzeteket, élettani folyamatokat sűrítenek. Ez a tudás azonban eltűnt az életünkből, és a megtartó közösségek is eltűntek, ahol beszélni lehet arról, hogy nem vagyok egyedül a nehéz élethelyzetemmel, az érzések megoszthatóak, és a megoldásban is vannak segítők.

 

A Gombolyítóban erre törekedtek, hogy ilyen közösségeket hozzatok lére?

Az elsődleges cél, hogy visszahozzuk a mesét a felnőttek világába. A mese nemcsak gyerekeknek szól, hanem a felnőttek is érvényes, a mindennapjaikban használható tudást találnak benne. Mesét hallgatni jó dolog. Mesehallgatás közben egy különleges fiziológiai állapot lép fel, a történethallgatási transz, amihez sajátos agyhullámok társulnak, ami a relaxált állapotéhoz hasonló. Ezt a gyerekeken és a felnőtteken is lehet látni, amikor mesélünk. Az ember belekerül ebbe a történethallgatási transzba, és ez egyszerűen csak jó. Másodszor, tartalmilag van egy összerendező ereje ezeknek a történeteknek. Általában arról szólnak, hogy van egy megbomlott egyensúlyi állapot.

Többnyire az első három mondatban kiderül a mesében, hogy valami elromlik, valami nem jól működik. Például a párnak nem születik gyereke, vagy az uralkodónak, ami még nagyobb baj. Az uralkodónak! Úristen, mi lesz a birodalommal, kire hagyja a birodalmat, hogy fog tovább menni a gazdaság? Ez egy megrekedt állapot, ami sok lélektani helyzettel analógiába hozható. Amikor megrekedünk, nem vagyunk termékenyek, nem feltétlenül fizikai értelemben, nem vagyunk produktívak, kreatívak. Beáll egy stagnálási állapot a fejlődésünkben, a munkánkban, a házasságunkban, a tanulmányainkban.

A mese megmutatja, hogy ebből az állapotból milyen úton lehet eljutni oda, hogy bőség legyen, virágzás legyen, gazdagság legyen, hogy utód legyen. Ehhez új képességeket kell megszerezni közben, vagy le kell győzni bizonyos ellenfeleket, vagy el kell menni az alvilágba, szóval sokféle megoldás van, a lényeg, hogy mindegyik történetben van egy ív, hogy hogyan lehet magasabb szintű rendezettségi állapotba eljutni. Harmadrészt közösségépítő ereje van a mesének.

Felnőtt meseestekre várjátok a felnőtteket az August Házban. Mi történik egy-egy ilyen alkalommal?

Nem olvasunk, hanem mindig élőszóban mesélünk. Célzottan kiválasztunk egy témára egy történetet, és azt illesztjük nagyjából az évszakokhoz, ünnepekhez, neves napokhoz is. Például, ha Valentin-napon szívesen mesélünk arról, hogyan boldogulunk a párkapcsolatban, szerelemben, nőnapon pedig esetleg arról, hogy hányféle alakban jelenik meg vagy működik a nő. A mese után közös beszélgetés indul arról, hogy kinek milyen ez a mese, kit hogyan mozgatott meg. A mesével előtte sokat dolgozunk, aztán az alkalmakon a résztvevőkkel megnyitjuk ezeket a képi kódokat. Azt nézzük meg együtt, hogy a résztvevőknek személyesen mit jelent beérni a sűrű erdőbe, és milyen lélektani állapotot takar. Vagy emlékszel-e rá, hogy a te életedben mikor volt ilyen, és mit csináltál, hogyan, merre indultál el akkor? Vagy például mi az, hogy a távolban meglátsz egy pislákoló tüzet, és összeszeded minden bátorságodat, hogy közelebb menj?

Mindenki olyan mértékben engedi közel magához ezeket az állapotokat, amennyire az adott pillanatban fogékony rá. Mindenki annyit szólal meg, amennyit szeretne. Általában élénk beszélgetés, együtt gondolkodás alakul ki. A résztvevők a mesén keresztül tudnak kapcsolódni egymáshoz és hallják, látják a másik példáján keresztül, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, és hogy van megoldás, ki lehet jönni a kút mélyéről. Nagyon fontos pluszhozadéka ezeknek az esteknek, hogy a közösség együtt gondolkodik ezekről a mesei képekről, próbálja közösen megérteni.

Balról jobbra: Standovár Ágnes, Holcsik Erzsébet és Alföldi Linda

Mi egyebet gombolyítotok még a Gombolyítóban? Csak meseestek vannak?

Jelenleg a meseest a legnagyobb létszámot érintő programunk. Ha a mesével való munkánkat egy spektrumon képzeljük el, a lelki folyamatok mélységének szempontjából, akkor egyik végén ott indulunk, hogy elmesélünk egy mesét, mert mesét hallgatni jó. Ha a mese élőszóban hangzik el, akkor még jobb. Ugyanúgy, ahogy jó megnézni egy filmet vagy meghallgatni egy zenét: felfrissít, kikapcsol, érzéseket, emlékeket hoz felszínre. A következő lépés, ha eljössz egy meseestre, akkor közösen tudunk is beszélni arról, hogy neked mit jelent ez a mese.

Az önismereti csoport a következő mélység – ott elmélyültebben dolgozunk bizonyos témákkal – a mesén keresztül. Itt az adott témához választunk több mesét, és ezekkel foglalkozunk több alkalmon keresztül, kis létszámban, zárt csoportban. Februárban indul például az „útjelző félelmeink” elnevezésű csoport, ahol a félelem lesz a közös munka fókuszában. Ez már más mélység, mint egy meseest. A tematikus workshopok munkamódja is hasonló. Amiről eddig beszéltem, az mind a prevenció, az egészségmegőrzés területére tartozik, de a meseterápiás módszertan a gyógyító munkában is alkalmazható. Későbbi terveinkben szerepel, hogy a módszertant a terápia területén is használjuk.

Az emberek nagy része orvoshoz csak akkor fordul, ha már baj van. Lelki bajjal pedig még ritkábban fordulunk szakemberhez.

Mi nagyon örülnénk, ha a munkánk nagyobb részét tenné ki a betegségmegelőzés, mint a gyógyítás. Mert ez azt jelentené, hogy az emberek időben felismerik, hogy nehéz élethelyzetben vannak, tudnának segítséget kérni, és tudnák, hogy el lehet kezdeni egy olyan belső munkát, amivel sokszor meg lehet előzni a betegség kialakulását. Ha valaki eljön egy meseestre, megtapasztalja, hogy nem kell óriási nagy bajban lenni ahhoz, hogy tudjunk beszélni problémákról, nehézségekről. Az élet velejárója, hogy nehéz helyzetbe, krízisbe kerülünk időnként. Olyan élethelyzetek ezek, amikre nem mindig lehet előre felkészülni; olyan változások, új helyzetek, amik nem kiszámíthatóak – azzal együtt, hogy ezek az emberi élet természetes velejárói: az első várandósság, az első veszteség, a gyász, a halállal való találkozás, ennek mélységei, a felnőtté válás stb.

Sokszor nem tudjuk, hogy normális-e, ami belül történik. A mesék szólnak minderről, és a meséken keresztül elindulhat egy beszélgetés, a beszélgetésen keresztül pedig kiben-kiben egy egyéni belső utazás. Mert fontos, hogy néha induljunk el befelé, néha álljunk meg, lassítsunk le, gondoljuk végig, hogy most mi is történik. Miért nem tudok aludni, miért nem tudok enni, miért nem tudok ismerkedni, miért nem vagyok sikeres a munkámban… Tehát közösen indulunk el ezekre a vidékekre, belső tájakra, ahol a „madár se jár”. Ahol a madár se jár, az a hely a saját belső világunk, ahol sok mindennel találkozhatunk. Sokszor felszabadító ezeket a találkozásokat közösen megélni, érezni, és ezáltal közelebb kerülni saját belső világunk megértéséhez.

Kuti Gergely

Ezeket olvasta már?