PécsONE

„Megnyertük egymást“ – Interjú Bocskor Bíborkával

„Megnyertük egymást“ – Interjú Bocskor Bíborkával

15 éve járunk a koncertjeikre. Hallgatjuk a zenéjüket, együtt énekeljük velük. Egész pontosan Bocskor Bíborkával. A Magashegyi Underground idén tavasszal megjelenő albuma miatt nem maradt sok ideje az énekesnőnek. Mégis, szívesen adott interjút a magazinnak.

Nehéz eldönteni, melyik út a kalandosabb, a zenekaré, vagy a tiéd. Melyiket tennéd az első helyre?

Mindkét út izgalmas, a közös és a magamé is. Most, hogy belegondolok, látom magamat 5- 6 évesen. Mindig előadóművész akartam lenni, énekesnő, színésznő, táncolni akartam. A kis erdélyi faluban, Csíkszentmártonban vasárnaponként rendszerint igyekeztem megragadni az alkalmat, hogy énekeljek. Felálltam a templom kapuja előtti padra és a szentmiséről haza felé tartó embereknek énekeltem. Még a mikrofont is imitáltam a kezemmel. Később pedig brácsát, majd klasszikus éneket tanultam Csíkszeredán. Érdekes korszak volt. De mire kamasz lettem, már szívesebben jártam volna a színművészetire. Így ott folytattam. És mégis arra jutottam, hogy nem érdemes művészettel foglalkozni. Hazaköltöztem. Majd egy hirtelen kimozdulás alkalmából Magyarországon felejtettem magam. Emlékszem, nem volt munkám, egy barátom ajánlotta, hogy menjek el a Megasztár előválogatójára. Csak ezután jött a Magashegyi, az ismerkedés a fiúkkal. A koncertezés útja, a popzenei körforgás megismerése és a folyamatos lelki apály-dagály érzése.

Egy ízig-vérig pasi zenekar élén állsz nőként. Ennek milyen korlátait, vagy épp ellenkezőleg, előnyeit látod?

A Magashegyi egy nyers közösség. Gyakorlatilag megnyertük egymást. Ebben az a legszebb, hogy a különbözőség olyan egységet hozott létre, ami számunkra, illetve a közönség számára is izgalmas. Tizenkét éve tart a találkozás! Nem dominálnak a nemi szerepek, emberek vagyunk egymás számára, mint egy család. Ugyanakkor régi álmom egy női zenekar. Nagyon erősen hiszek a nők erejében, külön-külön, de egyben még jobban.

Első szimfonikus koncertetek előtt a következőt nyilatkoztad: „Akkor találtuk ki, amikor a közvetlen környezetünk még nem bízott annyira bennünk, csak mi magunkban”.

Itt azokról az emberekről beszéltem, akik a zenekar menedzselésével foglalkoztak. Azt mondták, hogy egy Müpa túl nagy falat lenne. Mi viszont azt éreztük, hogy a dalaink, mi magunk és a közönségünk van annyira erős, hogy egy nagyobb szabású koncertet elbírjon. A közönségünk pedig minden lemeznél és minden szélsőséges próbálkozásunknál bízott bennünk. Sőt, azt kell mondjam, hogy nagyon szerencsések vagyunk. Hiszen egy ilyen gyors popzenei körforgásban is kitartanak mellettünk az emberek. Iszonyatos tempóban váltják egymást a jelenlegi zenekarok. Az egyik pillanatban nagyon menők, a másikban már egy újabb zenekar van a helyükön. Örülök, hogy nálunk nem ez a mérce, és nem ez az érték.

Az értékek! Nagy állat- és környezetvédő hírében állsz. Ez honnét gyökerezik?

Az akkori Erdélyből, amikor még olyan tiszta és gyermeki volt minden. Amikor még az életnek megvolt a körforgása. Ahol nem dobták el azt, ami régi. De röpke három évtized alatt minden nagyon megváltozott. Szemet hunyva támogatjuk más emberek, állatok nyomorúságát. Egyszerűen megszűnt a felelősségvállalás. Tele van a világ fals értékrenddel. És ezek még nem is akkora szavak, sőt elég modoros és közhelyes tézisek. 9 éve nem eszem húst, de azért nem vagyok ám tündibündi állatvédő. Nem pártolom, hogy bárki állatot tartson, nem szeretem, amikor meggondolatlanul magához vesz az ember állatokat.

Korábban a Bátor Tábor mellett is letűztétek a zászlót. Fél évtizede hol így, hol úgy, de támogatjátok a tábort. Ki kezdeményezte?

Egymásra találtunk. Egy jótékonysági futással kezdődött és utána gyűrűzött tovább, megismertem a tábort, a céljait, az eredményeit. Megismerkedtem néhány gyógyult gyerekkel, közöttük olyanokkal is, akik lassan elérték a felnőttkort.  Ilyenkor mindig  visszaemlékszem a beteg önmagamra kisgyerekként. Tudom, hogy sokat jelentenek azok a pillanatok, amikor egy beteg gyermek megfeledkezhet állapota súlyáról. Nagyon erős bennem az empátia, és zenekari szinten a fiúkban is. Jelenleg a tábor nagykövete vagyok. Sőt, idén a mi dalunk, az Egytől Hétig volt a Bátor Tábor visszaemlékező kisfilmjeinek a zenéje. Hihetetlen érzelmeket adott.

A szerkesztőség nevében mondhatom: imádom, amikor mezítláb állsz a színpadra!

Meg fogsz lepődni, milyen hétköznapi oka van. Egész egyszerűen 41-es lábam van és sokáig nagyon szégyelltem, ezért 39-es cipőket hordtam. Most nagyon kevés az a cipő, ami kényelmes, és stabilabbnak is érzem magam, ha tudom, hogy a lábam konkrétan találkozik valamivel, ami már nem én vagyok és közelebb van a földhöz.

Pécsen viszonylag gyakran koncerteztek, méghozzá lelkes közönség előtt. Mit jelent számodra ez a baranyai város?

Pécsről már a színművészetis éveim alatt hallottam POSZT-tal kapcsolatos legendákat. Nagyon vágytam megismerni. Szerencsém van, hogy a Magashegyivel évente többször is koncertezhetünk itt. Sok emlékem van, koncertek utáni itt alvásokról, bulikról, találkozásokról mámoros emberekkel, lekésett vonatokról. Arról, amikor egy pillanat alatt találkozom budapesti, kolozsvári, csíki és pécsi ismerősökkel. Vagy Beck Zolival ülni a pécsi délutánban egy romkocsmában. Koncertek, érkezések, távozások, talált Zsolnay tányérok: a két kicsi és az öt nagy szürke, amik fehérek.

Programajánló